Princetoni professzor: Orbán is felfüggesztené a demokráciát a növekedésért
Az európai gazdaság elhúzódó gyengélkedése ismét felszínre hozta azt a régi vitát arról, hogy melyik kormányzati rendszer eredményez jobb gazdasági teljesítményt. A népszerűtlen megoldásokat keresztül verni képes autoriter rezsimek a hatékonyabbak a növekedés előteremtésében? Vagy a fékek és ellensúlyok rendszerére épülő liberális demokráciák eredményeznek nagyobb jólétet?
Ez egy olyan vita, amelyben úgy tűnt, hogy az elmúlt évtizedek fejleményei hol az egyik, hol a másik nézetet igazolták. Az 1980-as években Augusto Pinochet tábornok diktatúrája alatt a chilei gazdaság teljesítménye lenyűgöző volt. Ugyanez mondható el ugyanezen időszakban Szingapúrról is, ahol Li Kuan Ju hozott létre egy enyhébb, de ugyanúgy autoriter rendszert. Mindeközben a fejlett világ demokratikus országait a recesszió, illetve a stagnálás sújtotta.
Európában ez a helyzet vezetett el az euroszklerózis fogalmához. A politológusok szerint a demokráciák sérülékenyek a növekedést korlátozó speciális érdekekkel szemben. Az autoriter rezsimek – legalábbis azok, amelyek nem saját országuk kifosztására törekednek – jobban képesek alkalmazni olyan intézkedéseket, amelyek a hosszú távú gazdasági sikereket biztosítják.
Ez a nézet a berlini fal leomlásával rombolódott le. A kommunizmus összeomlása és a tervgazdálkodás kelet-európai elhagyása egy újfajta gondolkodás előtt nyitotta meg az utat, miután a választópolgárok nagy számban fejezték ki azt, hogy készek vállalni átmeneti áldozatokat, ha azok egy reális és nem korrupt reformprogramhoz kapcsolódnak. Latin-Amerikában a baloldali politikusok piaci megoldásokat választottak, mint annak a legjobb módját, hogy kielégítsék választóik igényeit, és a növekedés továbbra is folytatódjon. Az 1990-es évek nagy részében így úgy tűnt, hogy ebben a vitában a demokráciák kerekednek felül.
A kötélhúzás azonban folytatódott. Ennek az évszázadnak a kezdete óta a kirobbanó ütemű kínai növekedés ismét az autoritarianizmus kedvező hatásaira világított rá. Az, hogy a Kínai Kommunista Párt sikeresen navigálta át az országot a globális gazdasági válság viharain, felkeltette más országok figyelmét, amelyek követnék Kína példáját. Olyan vezetők, mint az orosz Vlagyimir Putyin, a török Recep Tayyip Erdogan, az egyiptomi Abdel Fattah el-Sissi és a magyar Orbán Viktor azt vallják, hogy a gazdasági stabilitás és a növekedés ára néha a demokrácia felfüggesztése is lehet.
A végtelenek tűnő euróválság miatt néhány európai vezető hitelt adott ennek a nézetnek. A válság kezdetén Jean-Claude Juncker, aki ma az Európai Bizottság elnöke, állítólag azt mondta: „mindannyian tudjuk, hogy mit kell tennünk, csak azt nem tudjuk, miként nyerjük meg a következő választást, ha a szükséges intézkedéseket meghoztuk”. 2010 májusában az európai vezetők eldöntötték, hogy nem saját maguk erőszakolják rá Görögországra a reformprogramot, hanem a Nemzetközi Valutaalapot is bevonják a mentőprogramba. Ez azonban kevésbé az IMF pénzügyi forrásai, hanem inkább annak fegyelmező mechanizmusai miatt történt. Nemrégiben pedig Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter azon – a görög helyzet kezelésének tapasztalataiból kiinduló – kijelentése keltett feszültséget, amely szerint „Franciaország örülne annak, ha valaki rá tudná kényszeríteni a parlamentet a reformokra”.
Az igazság természetesen az, hogy az autoriter rendszerek – bármilyen rövid távú sikerekkel tudják is elfedni az ésszerűtlen intézkedéseket – hosszú távon fenntarthatatlanok. Az elszámoltathatóság hiánya elkerülhetetlenül korrupciót és hatékonytalanságot eredményez, amely problémákkal jelenleg Kína is szembenéz.
A demokráciáknak azzal a kihívással kell megküzdeniük, hogy olyan mechanizmusokat kellene kidolgozniuk, amely lehetővé teszik számukra, hogy hosszú távon fenntartható politikát folytassanak, miközben magukat a demokratikus folyamatokat is biztosítják. A fájdalmas reformokat övező konszenzus Kelet-Európában az 1990-es években azt mutatta, hogy a választók képesek megérteni, és elfogadni a szükséges alkukat, ha nincs más alternatíva. (Hasonlóképpen a görög válság is arra világít rá, hogy a választók nem hajlandók áldozatokat hozni, ha úgy gondolják másként is meg lehet oldani a problémákat.)
A parlamenti vita egy hatékony eszköze a hosszú távú prioritások meghatározásának, azonban a politikusoknak garantálniuk kell, hogy a döntések megfelelő módon valósuljanak meg. Például széles konszenzus övezte az USA-ban azt az elgondolást, hogy a túlzott mértékű kongresszusi beavatkozás volt a felelős az importvámok katasztrofális megemeléséért a nagy gazdasági világválság során. Így aztán az a döntés született, hogy jobb, ha a kereskedelempolitikát az elnöki jogkör alá rendelik, ugyanis az államfő kevésbé van kitéve a választók nyomásának.
Hasonlóképpen, a megfelelő fiskális keretrendszerről szóló európai vitát talán legjobban egy népszavazással lehetne rendezni, amelyet a hosszú távú és fenntartható stratégiáról szóló közéleti vita előzne meg. A döntések végrehajtását azonban a tagállamokra kellene bízni.
Akár európai vagy tagállami szinten alkalmazzák ezt a mechanizmust, a hosszú távú gazdasági növekedés biztosításáért felelős hatósági jogkört olyan intézményeknek kellene delegálni, amelyek demokratikus eljárások révén szerzik meg legitimációjukat, miközben védve vannak azok szeszélyeitől. A demokratikus döntéshozatal fenntartható alternatívája nem az autoritarianizmus. Az alternatívát valójában olyan mechanizmusok alkalmazása jelenti, amelyek biztosítják azt, hogy a hidegfejjel kialakított döntéseket ne ássák alá a válságokra reagáló forrófejjel meghozott intézkedések.
Copyright: Project Syndicate, 2015.
www.project-syndicate.org
