Világgazdaság Online

A dolgokat ellenőrzés alá kell vonni, mégpedig most. Ehhez három merész lépésre van szükség. Az euróövezet országainak meg kell állapodniuk egy új alapszerződés elveiről, amellyel közös kincstárat hoznak létre az övezet egésze számára. Amíg ez megtörténik, addig a nagy bankokat az Európai Központi Bank (EKB) irányítása alá kell helyezni, bizonyos átmeneti garanciákért és állandó feltőkésítésért cserébe. Harmadikként, az EKB lehetőséget teremtene, hogy Olaszország és Spanyolország időlegesen alacsony költségszint mellett refinanszírozhassa az adósságait.

Ezek a lépések megnyugtathatnák a piacokat, és Európának időt adhatnának egy növekedési stratégia kimunkálására, amely nélkül az adósságproblémát nem lehet megoldani. Ennek a stratégiának a jelentőségét egyszerűen nem lehet túlhangsúlyozni, mert az adósságteher relatív szintje a növekedés alakulásának függvényében emelkedik vagy csökken.

Mivel a közös kincstár létrehozását célzó euróövezeti egyezmény előkészítése és megkötése hosszabb időt vesz igénybe, ezért az átmeneti időre a tagországoknak az EKB-hoz kell fordulniuk. Az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap (EFSF) – mint egy majdani közös kincstár kezdeménye – a jelenlegi formájában csak pénzforrásnak tekinthető, amelynek elköltési módja már a tagországokra tartozik. Az EFSF és az EKB együttműködéséhez szükség van egy új kormányközi ügynökségre, amelynek felállításához a német Bundestag és esetleg néhány további euróövezeti tagállam parlamentje tudna engedélyt adni.

A legközvetlenebb feladat az lenne, hogy védőfalakat állítsanak egy esetleges görög államcsőd járványszerű tovaterjedésének útjába, például Olaszország és Spanyolország bankjainak és államkötvényeinek védelmével. Az EFSF forrásait a bankok feltőkésítésére és a tevékenységük garantálására kellene fordítani. A rendszerszinten fontos bankoknak vállalniuk kellene az EFSF-fel szemben, hogy elfogadják az EKB instrukcióit mindaddig, amíg a garanciák érvényben vannak. Az ezt elhárító bankokra nem terjedne ki a garancia, noha egy kritikus tömegük bizonyára elfogadná azt.

Ezt követően az EKB utasíthatná a bankokat, hogy tartsák fenn a hitelkereteiket és -portfólióikat, miközben közelről követné a kockázataik alakulását. Így meg lehetne állítani a hitelek koncentrált leépítését, ami a válság egyik fő oka. A feltőkésítés után megszűnne a hitelezés leépítésére irányuló késztetés, így ekkor az átfogó garanciákat is vissza lehetne vonni.

Az egyes államkötvényekre nehezedő nyomás enyhítésére az EKB-nak le kellene szállítani a diszkonrátáját, ez arra bátorítaná a szóban forgó országokat, hogy teljes egészében kincstárjegyek kibocsátásával finanszírozzák magukat, a bankokat pedig azok megvásárlására ösztökélné. Ezeket a papírokat a bankok leszámítoltathatnák az Európai Központi Banknál, ezt azonban mindaddig nem tennék meg, amíg a kincstárjegyekkel többet tudnának keresni, mint a készpénzzel.

Mindez lehetővé tenné például Olaszországnak és más, bajba került euróövezeti államnak, hogy vészhelyzetben évi 1 százalékos rátával refinanszírozhassa magát. Az érintett országok szigorú fegyelmezéseként a könnyítéseket nyomban vissza lehetne vonni tőlük, amint átlépnek valamely határt. Ilyen esetben sem az Európai Központi Bank, sem az EFSF nem vásárolna több kötvényt, ez lehetővé tenné a piac számára a kockázati prémiumok beárazását. Ha pedig ezek a prémiumok visszatérnének egy normálisnak tekinthető szintre, akkor az érintett államok el tudnák kezdeni hosszabb lejáratú papírok kibocsátását.

Ilyen intézkedések lehetővé tennének egy globális összeomlás nélküli görög csődöt. Ha Görögország teljesíti az eléje állított célokat, akkor az EFSF garanciát vállalna egy mondjuk 50 százalékos adósságelengedésre. Az EFSF-nek ebben az esetben elég pénze maradna arra, hogy garantálja és feltőkésítse az európai bankokat, miközben az IMF-re hárulna a görög bankok feltőkésítése.

Úgy vélem, ezekkel a lépésekkel véget lehetne vetni az euró-válság akut fázisának, egyszerre szanálva a bankokat, illetve az eladósodott államokat, és megnyugtatva a piacokat, hogy a hosszú távú megoldás már a láthatáron van. A hosszabb távra szóló megoldás természetesen számos bonyodalommal járna, mert nem maradna mozgástér a fiskális ösztönzés számára, márpedig növekedés nélkül az adósságproblémát nem lehet megoldani. Az pedig végképp az új alapszerződés tárgyalásaira maradna, hogy miként lehetne életképes fiskális szabályokat az euró mögé állítani.

Számos egyéb javaslat is felbukkant eközben, mert a vezető kormánytisztviselők rájöttek, hogy a halogatás többé nem működik. Ezek a javaslatok nagyrészt arra irányulnak, hogy az EFSF lehetőségeit valamilyen áttétellel megtöbbszörzzék, például átalakuljon bankká, biztosítótársasággá és valamilyen speciális célú projekttársasággá, amely magára vállalja a kockázatok nagy részét. Gyakorlatilag szinte bármelyik megoldás hozhat ugyan átmeneti enyhülést, a pénzügyi piacok azonban hamar átlátnak rajtuk, és hiányosnak találják őket. Főleg akkor, ha azok megsértik a maastrichti szerződés 123-as cikkelyét, amely tiltja más tagállamok megmentését. Ezt a cikkelyt a saját javaslatom gondosan tiszteletben tartja.

A vázolt lépések sorozata nem követelné meg feltétlenül azt, hogy az EFSF-et akár tőkeáttétel, akár további hozzájárulásokkal megerősítsék. Az indítványom ott jelent radikális újítást, hogy a bankokat európai ellenőrzés alá kellene helyezni, ami várhatóan mind bankok, mind a tagállami hatóságok részéről erős ellenállást fog kiváltani. Ezt az ellenállást csak a nyilvánosság nyomásával lehet leküzdeni.