Stiglitz: a neoliberális konszenzus gyakran vallott szánalmas kudarcot
1990 és 2010 között a szegénységben (azaz napi legfeljebb 1,25 dollárból) élők száma 300 millióról közel 425 millióra emelkedett Fekete-Afrikában, a napi 2 dollárnál kevesebből élőké pedig 390 millióról közel 600 millióra nőtt. A szegénységben élők aránya mindazonáltal csökkent, 57 százalékról 49 százalékra.
A fejlett országok újra és újra megszegték kereskedelmi vagy segély-ígéreteiket. Japánnak azonban, amely még mindig szenved a két évtizedes gazdasági gyengélkedéstől, sikerült aktívnak maradnia: nem stratégiai érdekek által vezérelve, hanem az erkölcsi parancsnak engedelmeskedve, amely szerint azoknak, akik jobban élnek, segíteniük kell a segítségre szorulókat.
Afrikáról napjainkban vegyes képet alkothatunk. Vannak figyelemreméltó sikertörténetek: 2007 és 2011 között a 10 leggyorsabb növekedést produkáló 10 milliónál több lakosú ország közül 5 afrikai volt. És az általuk elért eredmények nem csupán természeti erőforrásaikkal magyarázhatók. Etiópiában a GDP éves átlagban nagyjából 10 százalékkal nőtt 2007 és 2011 között, Ruandában, Tanzániában és Ugandában tíz éven át több mint 6 százalékos volt a növekedés. Miközben egyes források szerint Afrikában több középosztálybeli (20 ezer dollárt meghaladó éves jövedelmű) család él, mint Indiában, de a világon a legmagasabb szintű egyenlőtlenség szintén afrikai országokban tapasztalható.
A mezőgazdaság, amelyből nagyon sok szegény él, nem teljesít jól. A hektáronkénti termésátlag stagnált, a művelhető területeknek csak 4 százalékát öntözték – ez az arány Dél-Ázsiában 39 százalék, Kelet-Ázsiában pedig 29 százalék. Afrikában hektáronként 13 kilogramm műtrágyát használnak, szemben a dél-ázsiai 90 és a kelet-ázsiai 190 kilogrammal.
Japán szerepvállalása nem csupán az anyagi és erkölcsi támogatás miatt fontos, hanem azért is, mert Afrikának van mit tanulnia a kelet-ázsiai fejlesztési tapasztalatokból. Ez különösen releváns napjainkban, amikor a kínai bérek emelkedése és a jüan erősödése miatt gyorsan átalakul a globális versenyelőny sorend. A feldolgozóipari gyártás egy részét ki fogják szervezni Kínából, és Afrikának megvan esélye, hogy képbe kerüljön. Ez azért fontos, mert Fekete-Afrikában az elmúlt 30 évben az ipar leépítése volt jellemző, a 2000-es évek végén a feldolgozóipar kisebb súllyal szerepelt a fejlődő afrikai országok GDP-jében, mint 1980-ban.
A feldolgozóipar fellendüléséhez az afrikai kormányoknak is olyan gazdaságpolitikai irányvonlat kell követniük, amely segíti a gazdaságok átszervezését. Az ilyen lépések a múltban ellentmondásosak voltak. Néhányan úgy vélik: a győzteseket nem a kormányoknak kell kiválasztaniuk. Mások szerint teljesen mindegy, hogy egy ország burgonyachipset gyárt vagy számítógép-chipeket. Mindkét megközelítés téves. A gazdaságpolitikai eszközök arra szolgálnak, hogy segítségükkel le lehessen küzdeni a piac jól ismert korlátait. Az ágazati politikák célja éppen a buktatók az azonosítása, és a kormányok ebben a tekintetben igen hiteles munkát végeztek. Az Egyesült Államokban a kormány segítette a mezőgazdaság fejlődését a tizenkilencedik században, támogatta az első távíróvonal létrehozását (Washington és Baltimore között, 1844-ben), elindítva ezzel a távközlés forradalmát, és segítette az internet forradalmát is. A kormányok – a kormányzati infrastruktúrán és az oktatási rendszeren keresztül, törvényekkel, rendeletekkel és adókkal – kétségkívül alakítják a gazdaságot. Így például az amerikai adó- és csődtörvényeknek, valamint a deregulációnak komoly szerepe volt abban, hogy a pénzügyi szektor beteges méreteket öltött.
Mivel forrásaik rendkívül szűkösek, a fejlődő országok pazarló luxust nem engedhetnek be maguknak. Körültekintően át kell gondolniuk, hogy milyen gazdasági irányvonalat akarnak követni, azonosítva és kihasználva saját komparatív előnyeiket. A világ legsikeresebb fejlődő országai – Dél-Ázsiában – pontosan ezt tették. Tanulságos az is, hogy miként alakították a gazdaságpolitikai irányvonalat abban az időben, amikor a kormányaik még nem voltak olyan felkészültek, mint napjainkban.
Japántól mást is lehet tanulni. A japán fejlesztési stratégia kulcsfontosságú elemei, az oktatásra, az egyenlőségre és az agrárreformra helyezett hangsúly Afrikában is rendkívül fontosak napjainkban. A világ sokat változott azóta, hogy Kelet-Ázsia – több mint egy fél évszázaddal ezelőtt – elindult a fejlődés útján. A történelem, az intézményrendszer és a körülmények országról-országra különbözőek, a gazdaságpolitikát a helyi feltételeknek megfelelően kellett alakítani.
Annyi azonban bizonyos, hogy Japán és a többi kelet-ázsiai ország gyökeresen más irányvonalat követett, mint amit a neoliberális „washingtoni konszenzus” javasol. A kormányaik által hozott intézkedések eredményesek voltak, miközben a washingtoni konszenzus túl gyakran vallott szánalmas kudarcot. Az afrikai országoknak hasznuk származik majd abból, ha mérlegelik ezeket a sikereket és kudarcokat, és megvizsgálják, mit jelentenek ezek saját növekedési stratégiájuk szempontjából.
Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org
