Világgazdaság Online

Abban is sokan egyetértenek, hogy hiba, ha csak a mérleg egyik oldalát vizsgáljuk (legyen szó akár a közületi, akár a magánszektorról). Nemcsak azt kell nézni, hogy egy ország vagy egy cég mivel tartozik, hanem az eszközoldalt is látni kell. Ezzel válaszolni lehet azoknak a pénzügyi héjáknak, akik riadót fújnak a kormányzati költekezés láttán, és akik közül néhányan maguk is elismerik, hogy nem a mai hiányt, hanem az államadósság hosszú távú alakulását kell figyelni.

Az oktatásba, a technológiába és az infrastruktúrába irányuló beruházások hosszú távon akár alacsonyabb deficitekhez is vezethetnek. A válságot a rövidlátó bankok okozták, és nem hagyhatjuk, hogy rövidlátó kormányok ezt még meg is hosszabbítsák.

A gyorsabb növekedés és az állami beruházások nagyobb hozamai később nagyobb adóbevételeket eredményeznek, márpedig az államadósság átmeneti megugrását akár 5-6 százaléknyi hozam is képes kompenzálni. Az ilyen célú kiadások – akkor is, ha hitelből finanszírozzák őket – különösen vonzónak látszanak egy társadalmi szintű költséghaszon elemzés tükrében. Eme megfontolásokon túl számos közgazdász abban is egyetért, hogy a deficit éppen megfelelő mértéke részben a gazdaság aktuális állapotától függ. Egy gyengébb gazdaság nagyobb hiányért kiált, ami emellett a recesszió mértékétől is függ. Probléma az előrejelzések nehézségeiből adódik, főleg zavaros időkben. Ami most történt, szerencsére nem fordul elő gyakran, ezért ostobaság lenne, ha korábbi fellendülési időszakok alapján próbálnánk megjósolni a most előttünk állót.

Amerikában például a rossz adósság és a kilakoltatások háromnegyed évszázadnyi időszak óta nem tapasztalt csúcson vannak, a hitelállomány 2009-ben tapasztalt zsugorodására 1942 óta nem volt példa. Emellett a nagy válsággal felállított párhuzamok is sántítanak, mert a mostani gazdaság számos vonatkozásban eltér az akkoritól. Az úgynevezett „szakértők” maguk is alaposan melléfogtak a mostani krízis előrejelzése kapcsán, elég, ha csak az amerikai Federal Reserve gyatra teljesítményére utalunk.

Az Egyesült Államokban és Európában a gazdasági bővülés – a hatalmas deficitek ellenére is – vérszegény. A magánszektor növekedésére vonatkozó előrejelzések arra utalnak, hogy további állami támogatás hiányában fennáll az elhúzódó stagnálás veszélye, amikor a munkanélküliség normális szintre állításához a növekedés túlságosan gyenge. Ebben a helyzetben a kockázatok aszimmetrikusak: ha a pesszimista előrejelzések hibásak, mert a fellendülés a vártnál robusztusabb lesz, akkor természetesen még le lehet faragni a kiadásokból és növelni lehet az adókat. Ha azonban a borúlátó prognózisok helyesek, akkor a deficitköltekezés túl korai feladása azzal fenyeget, hogy a gazdaság visszasüllyed a recesszióba. Ez az egyik tanulság, amelyet a nagy válság tapasztalataiból vagy később, a 90-es évek japán stagnálásából le kellett volna vonnunk. Mindez különösen illik a válság által leginkább sújtott gazdaságokra, például Nagy-Britanniára.

Amint a gazdaság idővel viszszatér a növekedéshez, a kormányoknak kész tervekkel kell rendelkezniük az adók emelésére és a kiadások visszafogására. A pénzügyi szektor súlyos, külsődleges terheket (externáliákat) rakott a társadalomra. Az amerikai pénzügyi szolgáltató ágazat toxikus jelzáloggal szennyezte a világot, ezért – a „fizessen a szennyező” elv szerint – a következményeket e szektorra kellene terhelni. Mellesleg az ágazatra hárítandó, jól megtervezett adók révén enyhíteni lehet azokat a problémákat, amelyeket a túlzott tőkeáttétel és a bukáshoz túl nagy bankok támogatása okozott. A spekulatív tevékenységre kivetendő adó arra is alkalmas lehetne, hogy a bankok figyelmét a társadalomban ellátandó legfontosabb feladatuk, a hitelezés irányába fordítsa.

A hosszabb távot illetően a legtöbb közgazdász között egyetértés van abban, hogy a kormányoknak – főleg az elöregedő lakosságú, fejlett ipari államokban – aggódniuk kellene a gazdaságpolitikájuk fenntarthatósága miatt. Egyúttal azonban a deficitfetisizmustól is tartani kell. Ha a hiányokból háborúkat finanszíroznak vagy nagy összegeket adományoznak bankoknak (mint az az Egyesült Államokban óriási léptékben folyt), akkor a jövendő generációkra terhelendő, növekvő tartozásokkal szemben tényleg nem áll megfelelő követelésállomány. Ha azonban a pénzt magas hozamú közületi beruházásokra fordítják, azzal akár ténylegesen növelni is lehet az utódok jólétét. Az pedig kétszeresen ostoba lépés lenne, ha az utánunk következő korosztályokat egyszerre terhelnénk meg – improduktív kiadásokból származó – adósságokkal és a produktív kiadások megvonásával.

Ezek természetesen későbbi napokra hagyandó kérdések, mert – legalábbis számos országban – egy robusztus fellendülés a legjobb esetben is egy-két évvel odább van. Egyelőre a közgazdaságtan aktuális tételei világosak: a kormánykiadások csökkentése most olyan kockázat, amelyet nem érdemes vállalni.

A szerző a Columbia Egyetem Nobel-díjas közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org