Világgazdaság Online

Az elmúlt héten a kormány meghatározó politikusainak államcsőddel kapcsolatos nyilatkozatait követően Magyarország hosszú idő után ismét negatív hősként tűnt fel a világ több vezető gazdasági lapjában és internetes oldalán. A forint árfolyama két nap alatt öt százalékkal gyengült az amúgy betegeskedő euróhoz képest; a világ más vezető valutáihoz mérten pedig még nagyobb volt fizetőeszközünk értékvesztése. Az államcsőddel kapcsolatos nyilatkozatokat a globális pénzpiac, a világmédia és az Európai Unió intézményei egyaránt negatívan ítélték meg. Úgy tűnik: a görög válság idején és egy potenciális euróválság fenyegetésének árnyékában nemcsak a pénzpiac hisztérikus, de az európai politikai és szakmai intézményi vezetők is lényegesen idegesebben és egyszersmind keményebben reagálnak bizonyos szimbolikus megszólalásokra. Az üzenet közkeletű dekódolása szerint az új gazdaságpolitikai vezetés jelentős fiskális lazítást próbált kommunikációs offenzívájával előkészíteni – ezt azonban a nemzetközi pénzpiacok és szakmai intézmények egyaránt kommunikációs ámokfutásnak minősítették, és az államháztartási kiigazítás folytatására szorították Magyarországot. Az elmúlt napokban a politikai elit érzékelhetően megsokszorozott erőfeszítésekkel kereste az utat Szkülla és Kharübdisz között, és a bejelentett stabilizációs lépések első fogadtatása arra utal, hogy jó eséllyel meg is találta.

Politikatudományi elemzők bizonyára alaposan kivesézik majd az új program kommunikációs kérdéseit. Ha a bejelentett intézkedések gazdasági és költségvetési összefüggéseire szorítkozunk, akkor valószínű, hogy a globális pénzpiac és az európai politikai vezetők egyként megnyugodhatnak: Magyarország – ellentétben a megelőző hét év fiskális ámokfutásával, de hasonlóan a 2009-es évhez – az idén, illetve nagy valószínűséggel jövőre is racionális, fenntartható költségvetési politikát folytat majd. Ezen a prizmán keresztül pedig felértékelődhetnek a magyar gazdaság azon erényei, amelyek kevesebb figyelmet kaptak a válság időszakában.

Egyrészt, köszönhetően a jelentős és a külpiacokon is versenyképes feldolgozóipari exportkapacitásoknak, Magyarország külső egyensúlyi pozíciója immár jelentős többletet mutat, s ez élesen megkülönbözteti a dél-európai és a balti államoktól. Másrészt, amennyiben a jelenlegi államháztartási célok teljesülnek, úgy az államadósság növekedésének dinamikája az idén lelassítható, sőt talán már a jövő évtől, de legkésőbb 2012-től csökkenésbe fordítható. Harmadrészt: más európai országokkal összevetve a magyar gazdaságpolitikának a következő években lényegesen kevésbé kell küszködnie a fiskális kivonulás (exit) problémájával, így valóban nagyobb mozgástere maradhat arra, hogy akár a vállalkozások vagy a bérből élők adóterheit csökkentse, akár a közszolgáltatások minőségét javítsa. Végül pedig a fenntarthatónak tűnő költségvetési politika mellett lemorzsolódhat a kamatkülönbözet is, ami a devizahitelesek problémájának újratermelődését is automatikusan megoldhatja.
Alaposabb ítéletet persze kutatók és elemzők is csak később, a részletek ismeretében mondhatnak. Egy dolog mindenestre kitűnik: a stabilizáció árát a politika ezúttal a pénzügyi szektor cégeivel és vezetőivel szándékozik megfizettetni. A pénzügyi szektor megemelt különadója mellett a jegybanki vezetők és tisztviselők eddigi privilegizált státusa is megszűnhet. Mintha a kormány demonstrálni szeretné: megértette a pénzpiac üzenetét – csakhogy a csapásokat ezúttal jórészt a pénzügyi szektornak kell majd állnia. A tárgyalások ígérete ugyanakkor vitathatatlanul arra utal: a kormány ódzkodik a bankárellenesség stigmájától, és igyekszik kerülni a nyílt konfrontációt a pénzpiaci szereplőkkel. Nem kell hozzá nagy bölcsesség, hogy megjósolhassuk: a játszma még nem ért véget.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója