Világgazdaság Online

A pénz nagy része jelzáloggal fedezett értékpapírok és biztosítékokkal ellátott adósságlevelek eladásából származott. Ezek a papírok követelést képviseltek követelés ellenében, végső soron az amerikai lakástulajdonossal szemben. Az ilyen értékpapírok piaca azóta lényegében megszűnt. Míg az összes kibocsátás volumene még 2006-ban is meghaladta az 1900 milliárd dollárt, addig 2009-ben várhatóan mindössze 50 milliárdnyit forgalmaznak ebben a kategóriában, ha igaznak bizonyulnak az IMF előrejelzései. Az adott piac tehát 97 százalékkal zsugorodott, ennél jobban egyetlen mutató sem érzékeltetné az amerikai pénzügyi rendszer által elszenvedett katasztrófát.

Amint az újabb és újabb öszszegek áramlásában fennakadás történt, a lakásárak 30 százalékkal zuhantak, az új lakások építése pedig 70 százalékkal esett vissza, a recesszió elkerülhetetlenné vált. Az elbocsátott építőipari munkások nadrágszíj-öszszehúzásra kényszerültek, csakúgy, mint az ingatlanok tulajdonosai. A fogyasztásukat egyesek azért fogták vissza, mert szegénynek érezték magukat, másoknak pedig a bankok megtagadták az ingatlannal fedezett, fogyasztásra szánt hitelek folyósítását, miután megriadtak a jelzáloghitelek értékpapírrá alakításában támadt zavaroktól.

A mostani válság kipattanása utáni recesszió első 11 hónapja ugyanolyan súlyos volt, mint az 1929-es nagy válság első 11 hónapja. Ez alkalommal azonban a gyorsan elfogadott, gigantikus, keynesi élénkítő csomagtervek, amelyek értéke világviszonylatban elérte az 1400 milliárd dollárt, továbbá az együttesen 8000 milliárd dollárosra becsült bankmentő akciók megtették a magukét. Hatásukra ez év tavaszán vagy nyár elejére megállt a hanyatlás, és – remélhetőleg nem csak átmenetileg – megszűnt a recesszió.

A kapacitások kihasználatlansága mindazonáltal tetemes maradt. Még évekig tart, amíg a világgazdaság fejlődése visszatér a hosszú távú trendhez. Ez főleg annak fényében valószínű, hogy a növekedési kilátások nem túl ígéretesek, és a munkanélküliség tovább növekszik, mind az Egyesült Államokban, mind Európában.

A gyógymód, amely eddig hatott és amelyre belátható időn belül szükség lehet, az nem más, mint az államháztartási hiány növelése. Ennek során a kormányok felszívják a magánmegtakarításoknak a magánberuházások feletti többletét, és azt újrainjektálják a globális gazdaságba, ezzel stabilizálják az összkeresletet és a pénzügyi rendszert. Ebben a folyamatban azonban az államadósságok mindenütt meglódulnak. A stabilitási és növekedés paktumban megszabott 3 százalékos, GDP-arányos hiányplafont 2009 során csaknem az összes EU-tagállam áthágja, sőt, több helyen 10 százalékot is eléri vagy meghaladja, történetesen Spanyolországban (10 százalékkal), Nagy-Britanniában (14 százalékkal) és Írországban (16 százalékkal).

Ebben a vonatkozásban különösen zavarkeltő a helyzet a válság epicentrumának tekintett Egyesült Államokban. Ez év végére az ottani államadósságnak a GDP-hez viszonyított aránya eléri a 87 százalékot, holott 2008-ban még csak 73 százalék volt. Ez a mutató – a jövőre várt 11 százalékos GDP-arányos deficitet is figyelembe véve – 2011-ben bizonyosan meghaladja a 100 százalékot. Az ország – amely valaha a kapitalista stabilitás szimbóluma volt – most a fejlődő világ 80-as évek eleji, ijesztő képét mutatja.

Bár elvileg országok is válhatnak fizetésképtelenné, ennek megelőzésére több eszköz is igénybe vehető. Sokan számítanak arra, hogy az USA az „olasz kártya” kijátszásával próbálkozik: elinflálja az államadósságot, és a valuta leértékelésével tartja fenn nemzetközi versenyképességét. Az infláció előidézését elvileg nehezíti, hogy a nulla szint közelében az irányadó kamatokat már nem lehet tovább csökkenteni. A befektetők világszerte mégis ettől tartanak, ami önbeteljesítő próféciává alakulhat, amikor az elértéktelenedő dollár miatt növekszik az amerikai termékek külföldi versenyképessége, miközben az oda irányuló bevitel megdrágul. Így – bármilyen ironikus – a rugalmas árfolyamok rendszere éppen azt az országot segíti, amelyik a válságot kiváltotta. Ennyiben tehát nincs igazság a gazdasági mechanizmusban.

Mindennek pont az ellenkezője igaz Európára nézve. Az Európai Központi Bank elhasználta a puskaporát, és inflációt akkor sem tudna kiváltani, ha éppen akarna. (Más kérdés, hogy ilyet nem is tehetne, mert a maastrichti szerződés éppen az árstabilitás megőrzését tette az intézmény egyetlen feladatává.) Így tehát az euró erősödése egyszerre csökkenti az importárakat és az exporttermékek iránti keresletet, ami végső soron a térségen belül az árszínvonal csökkenése irányába hat. Ennyiben bizonyosnak látszik, hogy Európa nem játssza ki az olasz kártyát, sőt a térség kénytelen lesz súlyos nehézségekkel szembenézni, amint ki akarja magát szabadítani a mostani stagnálásból.

Az óriási kockázat tehát az, hogy a kontinensünk inkább a „japán úton” fog előrehaladni, nem pedig az olasz megfelelőjén. Az 1987–89-es bankválsága után Japán két évtizeden keresztül stagnálással és deflációval küszködött, miközben az egekbe szökött az ottani államadósság. A következő évek során e forgatókönyv itteni megismétlődését kellene megelőzniük az európai politikusoknak, ez a legfőbb kihívás lesz.

A szerző a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet igazgatója.

Copyright: Project Syndicate, 2008
@ www.project-syndicate.org