Világgazdaság Online

A „narancsos forradalom” mindenekelőtt – ígéreteivel ellentétben – nem változtatta meg forradalmian az ukrán állam működését. Mert bár tény, hogy az ukránok 2004 óta szabadon élhetnek választójogukkal, s a választásokat – 2006-ban, 2007-ben és most, 2010-ben is – lényegében korrekt és méltányos körülmények között tartották meg, de az ukrán politikai rendszer jottányit sem távolodott el a bürokratikus-oligarchikus berendezkedésű posztszovjet politikai modelltől. A 2006. januári alkotmányreform, amely gyengítette az államfő és erősítette a kormány hatalmát, olyannyira átgondolatlan, következetlen és pillanatnyi politikai kompromisszumok által vezérelt volt, hogy az államfő és a kormány közötti kompetenciaviták, a kormányalakítás szigorított parlamenti feltételei, a hatalmi központok közötti együttműködés alkotmányos tisztázatlansága
nemegyszer csaknem az állami intézmények működésképtelenségéhez vezetett. Nem változott meg lényegesen a hatalmon lévő politikai elit sem, viszont a korábbinál jobban összefonódott – ha tetszik: szimbiózisba került – az üzleti világ legnagyobb hatalmú képviselőivel. E politikai elit elképzelés- és programnélküliségét, az ország modernizációjával szembeni közömbösségét jól szemlélteti egy az ukrán értelmiségiek között népszerű vicc. E szerint az ország problémáinak ma kétféle megoldása lehetséges: egy fantasztikus és egy realista. A fantasztikus, ha a politikai elit összefog és végre munkához lát, a reális, ha marslakók szállják meg Ukrajnát, és ők oldják meg a problémákat.
Az ukrán politikai rendszer demokratikus deficitjét alighanem az igazságügyi és bírói szervek tevékenysége jelzi a legszemléletesebben. Nem csupán azzal, hogy a 2004-es elszámolási ígéretekből („a bűnösöket a börtönbe”) szinte semmi sem valósult meg (csak Pavlo Lazarenko egykori miniszterelnök került börtönbe – az Egyesült Államokban!), leginkább azáltal, hogy az ukrán bíróságok és bírók a politikai harcok szimpla eszközeivé váltak, az ukrán politikai és üzleti elit pedig törvények feletti réteggé vált. Hasonlóképpen elszomorító, hogy miközben 2004 után kétségtelenül megszűnt az ukrán sajtó állami kontrollja, vagyis szélesedni látszott a sajtószabadság, az állami cenzúrát a tömegmédia esetében a tulajdonos oligarchák cenzúrája váltotta fel. Vagy másképp és sarkosabban fogalmazva: az ukrán sajtószabadság az oligarchák sajtószabadsága, ahol a tömegmédia csupán lobbieszköz az érdekérvényesítés folyamatában.
Az elmúlt öt esztendő a gazdasági reformok szempontjából is elszalasztott fél évtizednek bizonyult. Jóllehet 2005-ben jelentősen könnyebb lett a vállalkozások bejegyzése, s 15 évnyi tárgyalás után 2008 májusában Ukrajna a Világkereskedelmi Szervezet tagja lett, de a bejegyzésen túl fennmaradó bürokratikus korlátozások, a rendkívül nagy, a GDP 57 százalékát kitevő adóelvonás, a kiszámíthatatlan adószabályok, a feketegazdaság és a korrupció napjainkra oda vezetett, hogy Ukrajna 179 ország közül a 162. helyre szorult vissza az országok gazdasági szabadságának a ranglistáján, amelyet a The Wall Street Journal és a The Heritage Foundation állított össze (2005-ben a 88. volt 155 ország között). Az állami működés reformjának és a gazdaság modernizációjának az elmaradása következtében Ukrajnát drámai módon és mértékben érintette a 2008-ban kirobbant világméretű pénzügyi válság. Az országot mély recesszió sújtja (2009-ben 15 százalékos GDP-visszaesés), kaotikus viszonyok uralkodnak a bankszektorában, drámai valutaválságot él át, és hatalmasra (a GDP 9-10 százalékára) nőtt költségvetési deficitje. Mindezek mellett az IMF az országnak megítélt 16,4 milliárd dollárnyi hitel esedékes részét csak az elnökválasztás után hajlandó átutalni Kijevnek, s ekkor kerül csak sor a 2010-es ukrán költségvetés elfogadására is.
S akkor még nem is említettük a „narancsos forradalom” vezetőinek legsúlyosabb stratégiai tévedését, az orosz–ukrán energetikai kapcsolatok érintetlenül hagyását, s Kijev ebből fakadóan vissza-visszatérő gázkonfliktusait Moszkvával. Ez utóbbiak nem csupán gazdasági szempontból érintették kedvezőtlenül az országot, de Nyugaton is drámai módon amortizálták az ukrán vezetés tekintélyét.
Bár a nemzetközi sajtó a választásokat követően elsősorban azt méricskéli majd, hova pozicionálja magát végül a Nyugat és Oroszország között Viktor Janukovics, az oroszbarátnak kikiáltott új ukrán elnök, Ukrajna legfontosabb kérdése mégis az, hogy a „narancsos forradalom” eltékozolt évei hosszú távon milyen következményekkel járnak. A válságból való kilábalás és a modernizáció sikere szempontjából az országnak első pillantásra leginkább egy Putyin típusú vezetőre lenne szüksége. Azonban Ukrajna nem Oroszország, az ukrán társadalom ugyanis igen erősen megosztott; a „narancsos forradalom” politikai establishmentjének tagjai pedig nem Putyin kaliberű politikusok. Ilyen körülmények között aligha valószínű, hogy az ország megtalálhatja a maga keménykezű vezetőjét. Egy másik lehetőség az ukrán politikai eliten belül kialakított tartós kompromisszum lenne a válságkezelés és az ország modernizációja érdekében. Ehhez azonban a jelenlegi főszereplőknek bizonyos értelemben saját árnyékukat kellene átlépniük, különösen egy olyan elnökválasztás után, amikor a győztes és a vesztes között nem igazán számottevő a szavazatkülönbség, s ráadásul a győztes tábora (a Régiók Pártja) a parlamentben kisebbségben és ellenzékben van. Valószínűleg egyelőre marad tehát a „narancsos forradalomba” belefáradt ukrán társadalom számára legkedvezőtlenebb forgatókönyv: a politikai iszapbirkózások és az átmeneti kompromiszszumok időszaka.