Világgazdaság Online

A közbeszerzés fekete éve volt a tavalyi. Nagymértékű törvénymódosítást követően sorozatosan további kisebb változások történtek. Egy példát érdemes ebből kiemelni. A 2009. április 1-jétől hatályba lépett szabály értelmében az ajánlattevő vagy a közös ajánlattevők legalább a közbeszerzés értékének ötven százalékát saját maguk kell hogy teljesítsék, ez több beszerzési tárgy esetében fizikailag lehetetlen (például utazásszervezés). Elviekben a kis- és középvállalkozásokat kívánta ezzel a jogalkotó megvédeni, de pontosan ennek az ellenkezőjét érte el, hiszen ez a szabály a nagyoknak kedvez. Mindez nem tűnt fel egészen a hatálybalépés pillanatáig, amelyet a közbeszerzési piacon szokásos bizonytalan állapot követett, majd 2009. október 1-jén hatályát vesztette ez a szabály. A jogalkotó azonban nem pihent.
Az érintettek meglepve olvashatták a Közbeszerzési és Közérdekvédelmi Hivatalról, valamint a tisztességes eljárás védelméről szóló új törvény szövegét, amely újabb szereplők (központilag kirendelt tanácsadó, közérdekvédelmi vizsgáló, átláthatósági biztos) bevonását hivatott kötelezővé tenni a közbeszerzésben, mindezt az érintettekkel kifizettetni és mellesleg az intézményrendszert is átalakítani. Előbbi jogszabályt a köztársasági elnök végül visszaküldte megfontolásra, utóbbi 2010. március 1-jén lép hatályba. Megannyi új ötlet koncepciótlanul, értelmetlenül.
„Jó példa” az építési beruházásokról szóló kormányrendelet hirtelen módosítása, ez sajátos módon kötelező bírálati szempontokat és alkalmassági kritériumokat sorol fel, figyelmen kívül hagyva a vonatkozó EU-irányelveket. Kötelezővé teszi továbbá egy úgynevezett „költségvetési kiíró szoftver” alkalmazását, amely nem érhető el a felhasználók számára. Az elektronikus tértivevényről szóló törvény pedig a közbeszerzésben az elektronikus ajánlattételhez tesz kötelezően alkalmazandóvá elektronikus aláírást, amely törvényi hiba folytán ebben a formában nem nyújtható, ezért nincs. És ebben az amúgy is kaotikus állapotban, az újévi dudaszó és öröm pillanatában hatályba lépett az a szabály, melynek értelmében kötelező a hazai közbeszerzési eljárások elektronikus úton történő lebonyolítása közösségi, majd 2010. július 1-jétől nemzeti értékhatártól is. (Az eredeti ötlet az államreform-bizottság szellemi terméke.)
2000 óta foglalkozom közbeszerzés-kutatással, s ismerve a világ közbeszerzési fejlődési trendjeit és az európai megoldásokat, egyetlen hasonló próbálkozásról sem hallottam. Rendszermegoldás vagy akár szoftveres támogatás és megfelelő háttérszabályozás nélkül kötelezni erre a piacot felelőtlenség. Újból bebizonyosodik, hogy a közbeszerzésben küzdhetünk a feketemunka ellen, támogathatjuk a kortárs művészetet (a törvény jelenlegi szabályaiból adódó prioritások), egy dolog nem érdekes, mégpedig a közpénz elköltésének a hatékonysága. Hogy mekkora gondot okoz mindez, azt jól mutatja, hogy hiába lenne kötelező elviekben jelenleg is az ajánlatkérő honlapján történő strukturált adatmegjelenítés, ennek az ajánlatkérők töredéke tud megfelelni. A nemzetközi gyakorlatra, a témában született hazai kutatási eredményekre, tanulmányokra senki sem kíváncsi. A szakmai ismeretek helyett rövid távú ötletek dominálnak, ennek eredményeként jelenleg csak az informatikailag és informatikai jogi szempontból tökéletesen felkészült ajánlatkérő és ajánlattevő képes jogszerűen eljárást lebonyolítani.

2010. január 1-jétől elektronikus hirdetményfeladással kezdjük az eljárást, elektronikusan kommunikálunk az ajánlattevőkkel, majd elérkezik az ajánlattétel, ahol is nem elegendő az ajánlat elektronikus változatának elküldése. Az ajánlatkérő holnapjáról letöltött formanyomtatványok alapján kell feltölteni az ajánlatot, ügyelve arra, hogy formailag ne kövessen el hibát az ajánlattevő. Érdemes ugyanakkor figyelni arra, hogy amennyiben nem zárt rendszerben történik egyébként a kommunikáció, amelyre már vannak hazai megoldások, hanem elektronikus levélben, úgy – elektronikus aláírás hiányában – egyik fél sem tudja majd bizonyítani, hogy az adat változatlan formában eljutott a másik félhez. A jogorvoslati eljárások számának növekedése mellett tehát a bizonyíthatóság nehézkessége jelenti a legkomolyabb problémát. A jogorvoslati eljárást is elektronikusan kell természetesen kezdeményezni és az adatokat eljuttatni a jogorvoslati fórumhoz, amely szintén nincs felkészülve erre.
Összefoglalva tehát: sem az ajánlatkérők, sem az ajánlattevők, sem az intézményrendszer szereplői nincsenek abban a helyzetben, hogy tudják, pontosan mit kell tenniük azért, hogy gördülékeny legyen a hazai közpénzek elköltése. Ebben a feltételrendszerben nem lesz óvodafelújítás, rabruhavásárlás, újabb benzintender. Így valóban meg lehet akadályozni a közpénz költését, de hogy a hatékonyság csökkenése és a törvény megkerülése várható, az borítékolható.
A legutóbbi lisszaboni közbeszerzési kutatókonferencián német kollégám – hallva a hazai szabályokat – csak annyit kért tőlem, el ne áruljam a jogalkotóiknak, hogy ilyen extrém szabályokat is hatályba lehet léptetni Európában. Egyetlen delegáció üdvözölte az információs társadalmi fejlettséget figyelembe nem vevő, központi ukázként mindent nyilvánosságra hozó és elektronikus útra terelő hazai megoldásunkat: a kínai. Igaz, őket sem érdekelte az az 1600 milliárd forint, kínai viszonylatban mindez csepp a tengerben.
De tényleg, mindez kit érdekel?

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa