Világgazdaság Online

Oroszország arra készül, hogy „mérsékelten” növeli erőfeszítéseit a beáramló spekulatív tőke korlátozására, miközben fokozatosan áttér a szabadon lebegő árfolyamrendszerre – idézte a Reuters a múlt héten Vlagyimir Putyin kormányfőt. Emlékezetes, hogy amikor Moszkva 2006-ban eltörölte a tőkekorlátozásokat, hatalmas mennyiségű „forró pénz” áramlott a gazdaságba, megemelve a vállalatok adósságállományát, a rubel árfolyamát és az inflációt. A 2008-as válság azonban megmutatta, hogy ez a tőke mennyire illékony: rövid idő alatt 130 milliárd dollár hagyta el az országot, az orosz fizetőeszköz pedig értéke egyharmadát elveszítette. A nemzetközi kockázatvállalási kedv visszatérésével és az olajárak emelkedésével most ismét fordult a kocka. A tavalyi utolsó három hónapban 20 milliárd dollár forró pénz áramolhatott be, a rubel pedig ismét erőre kapott.

Oroszország problémája nem egyedi. A globális pénzügyi és gazdasági válság hatására a világ vezető jegybankjai és kormányai hatalmas likviditást nyomtak a piacokra. Ezek az olcsón – szinte ingyen – szerzett források jelentős része most olyan kevésbé eladósodott felzárkózó gazdaságokban köt ki, ahol magas hozamot remélhet. Az ilyen „carry trade” műveletek viszont komoly fejfájást tudnak okozni a fogadó országok hatóságainak. Nemcsak azért, mert a nemzetközi hangulat megváltozásával ezek a pénzek gyorsan eltűnnek (példa erre a legutóbbi dubaji minipánik), hanem önmagukban is veszélyesek. Rugalmas árfolyamrendszer esetén a nemzeti valuta gyorsan felértékelődhet, ez viszszaveti az exportot és ösztönzi az importot. Ráadásul a beáramló pénz felpörgeti az inflációt, és eszközárbuborékokat idéz elő. A jegybankok kamatemeléssel csak olajat öntenének a tűzre, ezért inkább sterilizációval igyekeznek kiterelni a pluszlikviditást, ez azonban költséges mutatvány (lásd keretes írásunkat).

Nem véletlen, hogy számos ország folyamodott adminisztratív korlátozáshoz. A sort Brazília nyitotta, amely október közepén 2 százalékos adót vetett ki az ottani pénzügyi eszközökbe beáramló külföldi tőkére, majd egy hónapra rá 1,5 százalékos adóval sújtotta a brazil vállalatok külföldön kibocsátott letéti jegyeit. A dél-amerikai államot – más-más intézkedésekkel – követte Kína, Tajvan és Dél-Korea, de Indonézia, India és Thaiföld is fontolgatja hasonló lépések bevezetését.
Hogy ezek mennyire lesznek sikeresek, az kérdés. Az viszont elgondolkoztató, hogy a közelmúltban épp az úttörőként számon tartott brazil jegybank monetáris tanácsának főtanácsadója nyilatkozott erről elég szkeptikusan. Alexandre Pundek Rocha a hasonló gondokkal küzdő Új-Zélandon tett látogatása alkalmával az ottani The Independent üzleti hetilapnak azt mondta, a tőkekorlátozás csak elodázza, de nem oldja meg a problémát. Hozzátette, a brazil adó kivetése után nem csökkent a beáramló tőke nagysága (igaz, nem is nőtt).
Bár Brazília és mások intézkedéseit előszeretettel emlegetik a Nobel-díjas közgazdász után elnevezett Tobin-adó gyakorlati megvalósulásaként, ez azonban csak részben igaz. Kétségtelen, hogy James Tobin híres mondása, miszerint homokot kell szórni a pénzügyi spekuláció olajozott fogaskerekei közé, az említett kormányokat is motiválhatta. A Keynes nyomdokain haladó amerikai tudós azonban eredetileg azzal a céllal javasolta az általa veszélyesnek és improduktívnak tartott nemzetközi devizakereskedelem megadóztatását, hogy az abból befolyó pénzt a fejlődő világ megsegítésére fordítsák.
Bár a Tobin-adó ötletét sokáig csupán a baloldal naiv álmodozásának tartották, a válság ebben is változást hozott. Gordon Brown brit miniszterelnök a tavaly szeptemberi pittsburghi G20-as csúcson nagy meglepetést keltett, amikor javaslatot tett egy ilyen adó megfontolására, hiszen eddig épp a vezető pénzügyi központok voltak annak legfőbb ellenzői. Az Európai Unió állam- és kormányfői azonban decemberben már hivatalosan is felkérték a Nemzetközi Valutaalapot arra, hogy vizsgálja meg a pénzügyi tranzakciókra kivetendő globális adó lehetőségét. A látványos elmozdulásnak persze megvan az oka: az említett politikusok nem a harmadik világ jövője miatti aggodalmukban álltak ki a Tobin-adó mellett, hanem – a bankellenes közvélemény megnyugtatásán túl – ebből a forrásból szeretnék finanszírozni a mostani és majdani bankmentő akciók tetemes költségeit.
Az IMF áprilisra, a következő G20-csúcsra ígéri a jelentés elkészítését. Valódi áttörésre azonban nem lehet számítani. Nemcsak azért, mert az Egyesült Államok – néhány magányos kongresszusi képviselőt leszámítva – elutasítja a tervet, hanem azért, mert a kisebb, offshore pénzügyi központokat egyébként is nehezen lehetne rávenni az együttműködésre (nem beszélve a kijátszásra alkalmas újabb és újabb származékos ügyletekről). Azt ugyanis még a pártolók is elismerik, hogy a Tobin-adó – a klímavédelem ügyéhez hasonlóan – csak egységes nemzetközi fellépés eredményeképpen tudna megvalósulni.