Világgazdaság Online

A valutaalap minden elképzelhető helyes lépést megtett a válság kezdete óta. Kellő gyorsasággal nyitott hiteleket a pénzügyi helyzetükben megrendült országoknak, és az idők követelményeihez igazította a kölcsönök feltételeit. Tetterős vezérigazgatója, Dominique Strauss-Kahn és a közgazdászként kiemelkedő Olivier Blanchard révén az intézmény a józan ész hangját képviselte a nemzetközi kakofónia közepette. A néhány éve még jelentéktelenségbe süllyedni látszó hitelező tehát látványos átalakuláson megy keresztül.

Legutóbb azonban Strauss-Kahn hideg vizet zúdított „a forró tőkék” áramlásának megadóztatását célzó követelésekre. Nyilatkozatához az alkalmat egy brazil döntés kínálta, amellyel 2 százalékos adót róttak ki a rövid lejáratú tőkebevitelre azért, hogy megelőzzék egy spekulatív buborék kialakulását és az ottani valuta felértékelődését. Amikor a tőkeforgalom korlátozásáról kérdezték az IMF vezetőjét, kijelentette, hogy a kérdésben nem követ semmilyen merev ideológiát. A Financial Times azonban idéz tőle olyan véleményt, hogy „az IMF a tőkeáramlás korlátozását nem ajánlja standard receptként, mert ez költséges és többnyire hatástalan lenne”. Ez a nyilatkozat azt sejteti, hogy az új valutaalap ugyanolyan, mint a régi volt.

A tőkeforgalom óvatos ellenőrzésében van némi ésszerűség. A rövid lejáratú tőkeáramlás nemcsak a belföldi makrogazdasági irányítást képes megrendíteni, hanem az árfolyammozgásban is zavarokat okoz. Egy pénzügyileg nyitott országban – mint amilyen Brazília – a „forró tőkék” beáramlása hátráltatja a versenyképes valuta fenntartását, megfosztva az adott kormányt az iparpolitika leghatásosabb eszközétől.

Azt persze látni kell, hogy Brazília elügyetlenkedte a tőkebeáramlás lehűtését célzó akcióját. Luiz Inácio Lula da Silva elnök az intézkedések bevezetése előtt alig néhány nappal is cáfolta a tőkeforgalom korlátozásáról szóló híreket. Az ilyen lépésekben elszántságot kell mutatni, mindaddig, amíg megfelelő hatás nem jelentkezik. A bátortalanság itt kontraproduktív és visszaüt.

A brazilok intézkedése mindazonáltal szimbolikus, mert arra utal, hogy a feljövő országok túlléphetnek a külföldi finanszírozás iránti végzetes és bukott vonzódáson. Mint azt utóbb rangos közgazdászok – Arvind Subramanian és John Williamson – is megállapítják, a feltörekvő piacok inkább segítséget érdemelnének az IMF-től a tőkebeáramlás óvatos megtervezésében, semmint bilincset a csuklójukra. Ennyiben szerencsétlen Strauss-Kahn azon megállapítása, hogy a tőkemozgás megadóztatása költséges és hatástalan.

Ha arról van szó, hogy a tőkeforgalom ellenőrzését könnyen meg lehet kerülni – például a tranzakciók időzítésével vagy számlázási machinációkkal –, akkor a korlátozásnak amúgy is csekély hatása lenne az áramlás mértékére, és minimális költségvonzat hárulna a piaci résztvevőkre (bár a kormányoknál jelentkezne némi adminisztratív kiadás). Ha azonban a piaci szereplőkre – például a tranzakciók megadóztatása miatt – jelentős terhek hárulnának, az ténylegesen visszafogná a tőkebeáramlást.
Különös, hogy Strauss-Kahn az ösztönös megnyilvánulásaival ilyen mértékben túllő a célon a tőkeforgalom ellenőrzése ügyében. Okkal gondolhatnánk ugyanis, hogy egy szocialista – az ő esetében francia szocialista – pénzügyi kérdésekben jobban hajlik a szkepticizmusra. A paradoxon azonban inkább csak látszólagos, mint valóságos, mert a pénzügyi piacok sokat köszönhetnek a francia szocialistáknak.
A közfelfogás szerint a globális piacok teljes felszabadításáért elsődlegesen az amerikai pénzügyminisztérium és a Wall Street felelős. Eredendően azonban ennél nagyobb hatást fejthetett ki a francia szocialisták pálfordulása a nyolcvanas évek elején. A párt Francois Mitterrand alatt először egy keynesi ihletésű reflációs kurzussal próbálkozott, a tőkemenekítés azonban 1983-ban a program megszüntetésére kényszerítette az akkor kormányzó francia szocialistákat, akik ezt követően magukévá tették a globális léptékű liberalizáció gondolatát.
A Harvard Business School egyik kutatója, Rawi Abdelal szerint ez volt az az esemény, amely globális normává tette a szabad tőkeáramlást. Ebben a folyamatban az első állomás az Európai Unió volt, ahol szintén két francia – Jacques Delors, az
Európai Bizottság elnöke és a jobbkezének tekintett Pascal Lamy – játszott úttörő szerepet. A világméretű liberalizáció elvét ezt követően tette magáévá a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), illetve az IMF, amelyet akkor egy másik francia, Michel Camdessus vezetett, ő Mitterrand idején a Banque de France élén is állt.
A valutaalap mostani reakciója a brazil tőkeforgalmi adóra jól tükrözi, mennyire beivódott a gondolkodásba a pénzügyi fetisizmus, és milyen nehézzé vált a kérdésben bármiféle kiegyensúlyozott álláspont érvényesítése. A probléma nem csak a politikai jobboldal piaci fundamentalizmusából ered, mert a képzelőerő elégtelensége az egész ideológiai spektrumot jellemzi.
A tőkeforgalom korlátozására utalva gyakran idézik John Maynard Keynes egy nevezetes kijelentését: „Amit hajdan eretnekségnek tartottak (mármint a tőkeáramlás korlátozását), az idővel az ortodoxia részévé vált.” Ez a Bretton Woods-i éra hajnalán hangzott el, 1945-ben. A sors iróniája, hogy most, több mint hatvan évvel később ugyanilyen mértékben kell átállítanunk a gondolkodásunkat.

Dani Rodrik a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org

Szerző: Dani Rodrik