„Befekszem kivizsgálásra a kórházba” – nem is olyan régen ez a mondat még éppúgy teljesen természetes volt, mint az a kérdés, hogy „mennyit adjak az orvosnak a műtét után?”.
A hálapénz ugyan még mindig része az életünknek, de egyre többen vannak, akik, ha tehetik, inkább a tisztább megoldást választják, és magánkórházban kezeltetik magukat. Ők azok, akik nem csupán az egyértelmű viszonyok, hanem a gyors megoldások hívei is: nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy napokra, hetekre kivonják magukat a forgalomból, csak mert ki kell deríteni, mitől zúg a fülük, zsibbad a lábuk vagy fáj a hátuk.
Bár az „ingyenes” egészségügyben a gyors diagnózis reményétől még fényévekre vagyunk, azért szerencsére már ott sem az a normális, hogy napi egy vérvételért vagy röntgenért boldog-boldogtalant hosszasan aszalnak a kórházban. Ehhez persze az is kellett, hogy a kórházakat ne az ágyak dugig töltésében és azokon a betegek várakoztatásában, hanem viszonylag gyors elbocsátásában tegyék anyagilag érdekeltté.
Mert hát mi más lenne itt is a fő motiváció, mint a pénz: hiába van tisztában az orvos azzal, mi a helyes szakmailag, mi lenne jobb a betegnek, ha úgy a kórház rosszabbul jár anyagilag, nem fogják engedni, hogy az legyen a mindennapi gyakorlat. Ezért, ha az új egészségügyi államtitkár valóban az olcsóbb ellátás felé szeretné tolni az egészségügyi rendszert, jól teszik, ha – mint tervezi – teljes revízió alá veszik a finanszírozást.
Ezzel persze jó nagy követ is dob Zombor Gábor a lassan mocsárrá posványosodó állóvízbe, de épp itt az ideje. Nyilván felkészült a nagy meccsre, ami nem csupán a háziorvosok, a szakrendelők és a kórházak, de az egyes szakmák, specialitások között is várható. Nem véletlenül mondta Rácz Jenő kórházszövetségi exelnök: „aki azt ígéri, hogy nagyobb konfliktusok nélkül megoldja az egészségügy problémáit, nincs tisztában azok súlyával, vagy el akarja hallgatni azokat”.
