Kevés néző, rossz foci: melyik az ok és az okozat?

Elsőre az ember azt gondolhatná, a helyszíni nézettség idei 15 százalékos viszszaesésében komoly szerepet játszott, hogy a legnépszerűbb csapat, a Ferencváros ezúttal a másodosztályban szerepelt, s így nem javította a statisztikákat. A Fradi azonban már évek óta nem képes az NB I-es átlagot jelentősen meghaladó számú szurkolót kicsábítani mérkőzéseire. A 2005/2006-os szezonban például átlagosan csak 3040-en voltak kíváncsiak meccseire. Ráadásul a magyar bajnokikon (Ferencvárossal vagy a nélkül) a helyszíni nézőszám évről évre rohamosan csökken, a legutóbbi szezonban mért 2450 a tíz esztendővel ezelőttinek kevesebb mint a fele. A legtöbben természetesen a végső győztes Debrecen csapatára voltak kíváncsiak: az elmúlt három évben három bajnoki címet begyűjtő gárda meccseit tavaly átlagosan 7033-an kísérték figyelemmel a csapat 10 ezer fő befogadására képes stadionjában.

A helyszíni nézettség a magyarországinál szinte Európa minden országában magasabb. A nagy labdarúgó-hagyományokkal rendelkező államok első osztályú bajnoki mérkőzéseire átlagosan 20-40 ezer ember jár ki, de tízezernél többen kísérik figyelemmel a stadionokban például a norvég, a holland, a portugál, a belga és az orosz élvonal mérkőzéseit is. Sőt Nagy-Britanniában nemcsak az első és a másodosztály meccseit követik többen a helyszínen, de még a Football League Two, tehát a negyedosztály mérkőzéseire is közel kétszer annyi szurkoló jár ki, mint a hazai élvonalban.

Nem véletlen tehát, hogy hazánkban nem kapkodnak a televíziók az NB I közvetítésének lehetősége után. A helyszíni nézettségből ugyanis logikusan lehet következtetni a várható televíziós nézettségre, illetve rendelkezésre állnak a korábbi televíziós nézettségi adatok is, amelyek szintén nem túl impozánsak. Egy hazai élvonalbeli mérkőzést jobb esetben is csak néhány százezren néznek meg, ráadásul, ha egy csatorna igényesen meg szeretné csinálni a műsort, akkor (az évi néhány százmillió forintos) közvetítési jogdíj kifizetésén túl minden mérkőzésre el kell költenie néhány millió forintot a helyszíni technikai feltételek, illetve a stúdióbejelentkezések biztosítása érdekében.

Elsősorban emiatt rendezik – a külföldi bajnokságokhoz képest – igen lehetetlen időpontban a magyar bajnokikat. Ugyanis míg Spanyol- vagy Olaszországban a legkedveltebb csapatok mérkőzései olyan magas nézettségűek, hogy még hét végén, az esti órákban is érdemes őket műsorra tűzni, addig a magyar első osztályú meccsek (egy egyébként a közvetítő csatorna számára sokkal olcsóbb) szinte ismeretlen amerikai vígjátékkal sem tudják felvenni a versenyt főműsoridőben.

Márpedig a magas – helyszíni, illetve televíziós – nézettség alapvetően befolyásolja az egyes labdarúgócsapatok szponzori bevételeit is. Bár hazánkban még az alacsony reklámérték ellenére is a támogatóktól származik az első osztályú klubok forrásainak jelentős hányada (körülbelül 70-90 százaléka), ez csak és kizárólag annak köszönhető, hogy a hazai egyesületek többi (például a jegyek vagy a közvetítési jogok értékesítéséből származó) bevétele még inkább elmarad a külföldi csapatokétól.

Magyarországon emellett általában a szponzorok célja is teljesen más a labdarúgás támogatásával, mint Európa többi országában. Míg külföldön – főleg a magas nézettségű ligákban – tőkeerős multinacionális vállalatok állnak egy-egy csapat mellé, addig hazánkban gyakran előfordul, hogy kisebb cégek jelennek meg támogatóként. Ráadásul a magyar labdarúgás szponzorálása esetében – szemben a külföldi gyakorlattal – gyakran csak egy kisebb helyi közönség a célcsoport, s több társaságnak – főleg a vidéki csapatok esetében – egyik legfontosabb célja a térséghez való kötődésének kifejezése.

Elsősorban ezek a tényezők – illetve a merchandising lényegében teljes hiánya és a játékospiacon való gyenge szereplés – vezetett oda, hogy a magyar labdarúgás most már a hasonló népességű országokhoz képest is hatalmas gazdasági lemaradásban van. Bár pontos adatokat a legtöbb európai bajnoksághoz hasonlóan hazánkban sem hoznak nyilvánosságra, a magyar NB I-es csapatok összesített éves költségvetése körülbelül 4,5-5 milliárd forint, tehát 18-20 millió euró lehet. Összehasonlításképpen: ez alig egy százaléka az angol élvonalban szereplő csapatok éves bevételeinek, míg a holland első osztály költségvetésének körülbelül huszada, a skót bajnokságénak pedig kevesebb, mint tizede.

Ahhoz, hogy a magyar labdarúgás gazdaságilag – illetve ennek megfelelően minőségileg is – fejlődésnek induljon, mindenképp egy jelenleginél jóval nagyobb közönségbázis megteremtésére – tehát a televíziós és mindenekelőtt a helyszíni nézettség növelésére – van szükség. Ez azonban csak megfelelő minőségű létesítményrendszerrel, a jelenleginél jóval magasabb színvonalú szolgáltatással és a helyszíni biztonság javításával érhető el. Ismét eljutottunk tehát ahhoz az ördögi körhöz, amely szerint a fejlődéshez pénzre, a pénzhez pedig fejlődésre van szükség.

Valószínűleg kirángathat ugyanakkor egy-egy csapatot a jelenlegi helyzetből, ha sikerül bekerülnie valamelyik európai kupasorozatba. Ugyanis az a magyar klub, amely akár a Bajnokok Ligája, akár az UEFA-kupa csoportmérkőzéséig eljut, néhány hét alatt többévi bevételét szedheti össze, ez megfelelő kezdőlökés lehet a szükséges fejlesztések megindításához, illetve a labdarúgás gazdasági hátterének alapját adó fogyasztói bázis kialakításához. Ugyanakkor ez a forgatókönyv is rejt magában némi veszélyt, hiszen egy olyan csapat, amely gazdaságilag messze versenytársai előtt jár, könnyen egyoldalúvá teheti a magyar bajnoki címért folytatott küzdelmet.