A versenyképesség és ahhoz kapcsolódóan a foglalkoztatás, a szakképzés, a duális képzés, a felsőoktatás és az innováció lesz a Magyar Közgazdasági Társaság 54. Közgazdász Vándorgyűlésének központi témája. A több mint százharminc előadás címein végigkalandozva úgy tűnik, mintha a rendszerváltozás utáni vándorgyűlések egyik kedvenc témáját, az államháztartás egyensúlyának ügyét elkerülnék az előadók. Alighanem egyikünknek sem hiányzik, hogy „eltűnt” a napirendről az államháztartási gazdálkodás finanszírozhatósági gondjainak sorolása, az eladósodás különböző nézőpontokból való aggodalmas megvilágítása, a bevételi alulteljesítés és a kiadási oldali zabolátlan túlteljesítés okainak boncolgatása. Továbbá annak felemlegetése, hogy a túlsúlyos és túlköltekező államháztartás fékje a piaci szféra szárnyalásának, s felelős a reálgazdaság gyenge teljesítményeiért, az ország versenyképességi hiátusaiért. Nem tagadom, korábban magam is számos hasonló tartalmú előadás megtartására „kényszerültem”.
Ma a költségvetés stabilitásának számottevő javításával láthatóan változik a világ. Az első félévi teljesítmények fényében jól látható, hogy az államháztartási gazdálkodás kiegyensúlyozottá válása, a forrásteremtés nagymértékű hatékonyságjavítása és a kiadások finanszírozásának – több területen nem kis ellátási feszültségeket is vállaló – fegyelme még szerényebb gazdasági teljesítmények mellett is képes az államháztartás működéséhez a forrásokat biztosítani, sőt rövid távon a piaci szférának többletösztönzést adni. Miközben az államháztartás nagy ellátórendszereinek működtetésére fordított kiadások a GDP arányában nem növekedtek, néhány év alatt mintegy tíz százalékponttal bővült a reálgazdasági teljesítmény fenntartását és fejlesztését támogató költségvetési forrás, nem beszélve itt az e területre irányított jegybanki támogatások jelentős nagyságrendjéről. Bízzunk abban, hogy ezek a ráfordítások – inkább előbb, mint utóbb – valós hatékonyságnövekedést hoznak. Általuk valósulhat meg a társadalmi-gazdasági működés fenntarthatósága, stabilitása hosszabb távon javuló ellátási színvonal mellett, vagyis később több juthat a most kevésbé finanszírozott területekre is.
A fejlődés és a növekedés fogalma közé természetesen nem lehet egyenlőségjelet tenni, de megfelelő társadalmi-gazdasági teljesítmények nélkül aligha tartható fenn a fejlődés. Jól látható, hogy milyen kedvező hatása van, milyen forrásokat lehet felszabadítani akkor, ha itt stabilitás és forrásteremtésben, kiadásmenedzselésben minőségi változás van.
Ha már a növekedésről, pontosabban annak a társadalmi-gazdasági hatékonyságjavítás útján történő megvalósíthatóságáról beszélünk, akkor szót kell ejteni a manapság divatos úgynevezett „nemnövekedés” kérdéséről is, ami mást jelent a fejlettségnek és a „vastag” jólétnek, a környezet- és társadalomtudatosságnak magasabb szintjére eljutott országokban, mint az erre igyekvőkben. Utóbbiak nem mondhatnak le arról, hogy előbbre jussanak. A gondolat értékéből ez azonban nem von le, hiszen alapkövetelmény a kormányzásnak az ösztönzése, hogy nagyobb figyelmet fordítson a társadalmi és az egyéni jólétre, az ökoszisztéma állapotára, az erőforrásokkal való gazdálkodás egyensúlyi kérdéseire vagy éppen a szinergiák felismerésének képességére. Meggyőződésem szerint nem lehet és nem szabad „kiölni” sem egy emberből, sem egy országból a „többre jutni” mozgatóerejét. Ha a felhalmozást nemcsak a legprimitívebb tárgyi elemekre, hanem a humán tőkére, a tudásra, a jobb emberi életminőségre és mindenre, ami az emberi élet akár érzelmi gazdagodást jelentő része, kiterjesztve értelmezzük, akkor a gyarapodás nem bűn, hanem a fejlődés maga. Ehhez pedig forrás kell.
(A vándorgyűlést idén szeptember közepén Kecskeméten tartja az MKT.)
