Világgazdaság Online

Az EU2020 stratégiával nem az a legnagyobb baj, hogy elmarad a szembenálló társadalmi csoportok várakozásaitól, amikor például nem ígéri a szegénység teljes felszámolását 2020-ra, miként azt EP-képviselők számon kérték a múlt héten. Még csak nem is a fő gyengeségnek számító relatív eszközhiánnyal van az igazi gond. Hanem az utóbbi alapjának számító azon adottsággal, hogy a tagállami hajlandóság továbbra sem nőtt a nemzeti makrogazdasági folyamatok közösségi szintű kezelésére. José Luis Zapatero spanyol kormányfő elgondolása az Európai Gazdasági Unió megteremtéséről láthatóan továbbra is álom marad.
Az új stratégia megalkotói felé alapvető elvárás volt, hogy az EU2020 kerülje el elődje, a lisszaboni stratégia hibáit. Ne legyenek benne ambiciózus számsorok, ne tűzzön ki teljesíthetetlen globális célokat. De azért legyen képes megfelelni lényegében ugyanazoknak a kihívásoknak, amelyek már „Lisszabon” 2000-es megalkotását is szükségessé tették. (Segítse tehát megőrizni a versenyképességet egyfelől, illetve a meglehetősen bőkezű, drága európai szociális modellt másfelől egy olyan világpiacon, ahol a nagy versenytársak sokkal olcsóbb bekerülési költséggel licitálnak rá az európai termékekre. Mert ezek az alapkihívások továbbra sem változtak, csak éppen kiegészültek például a népességöregedés vagy a klímaváltozás és az energiabiztonság terheivel is.) Ráadásul mindezek megvalósulásához olyan ösztönző kellene, amely a korábbiaknál jobban szavatolja a célok teljesülését. Csakhogy közben kínosan ügyelni kell arra, hogy ne nyúljanak intézményi kérdésekhez, és ne vessenek fel alapszerződésben rögzített játékszabály-módosításokat sem. Intézményi reform belátható időn belül kizárva!
Márpedig abban az elmúlt hónapok vitáiban többnyire teljes volt az egyetértés, hogy a lisszaboni célok jó része azért nem teljesült, mert a közösségi célok és a nemzeti érdekeltség sokszor szembementek egymással. És persze végül mindig a nemzeti reflexek győztek. Ezért is vált utóbb már-már varázsszóvá a tagállamok közötti „szorosabb koordináció” emlegetése. De létezhet-e hatékony közösségi szintű koordináció tényleges (makrogazdasági) közösségi kompetenciák nélkül? Vagy legalább a nemzetállami felajánlásokat és kötelezettségvállalásokat kordában tartó szankciók rendszere nélkül?
Nos, Barrosóéknak úgy kellett előállniuk elképzeléseikkel, hogy legalábbis hinniük kellett, hogy igenis létezhetnek ilyenek. Ez a hit főként azon alapul, hogy a válságban elvesztett milliárdok igenis megtanították a kormányokat arra, hogy a józan ész gazdaságpolitikája, az önérdek tereli őket a makrogazdasági döntések egyeztetése és az ezek során hozott döntések betartása felé. Nem kell már külön EU-jogszabály és intézményi furkósbot: ott a piac a maga brutális eszközeivel. A bizottság dolga csupán annyi, hogy meglovagolja ezt az ijedtséget, és közös projektek mentén becsatornázza a nemzeti együttműködési hajlandóságot. Ehhez rásegítő eszköz lehet az állam- és kormányfők mostantól rendszeresebb, ámde szűkebb körben folyó tanácskozása, amelyen az állandó elnök mindenkor a kollégák fejére olvashatja majd a vállalásokat. Ha pedig az EU-felzárkóztatási pénzek egy részével még premizálni is lehetne a tényleges végrehajtás érdekében tett erőfeszítéseket, akkor tovább nőhet a megvalósulás esélye.
Nagyjából ez a brüsszeli hit lényege. Ennél konkrétabb eszközökre és módszerekre láthatóan nem kaptak bátorítást a tagállamoktól. A hit akár még igazzá is válhat. Ha mégsem, egy újabb fordulóban újra felmerül a kérdés: vajon végül a válság európai uniós következményeiben integrációt erősítő vagy azt porlasztó hatású lesz-e? Addig is: a célok sokak szerint ezúttal tényleg jók. Csak legyen aki – ami – végrehajtja azokat.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője