Patikák - Nem a fogyasztók érdekeit védik
Több mint negyedszázad telt el azóta, hogy kézhez vettem a Budapesti Ügyvédi Kamara akkori elnökének hivatalos értesítését, amelyben arról tájékoztatott, hogy elutasítani kénytelen ügyvédjelölti felvételi kérelmemet. Ma is emlékszem a formanyomtatványra hasonlító levél olvastán érzett csalódásra, jóllehet már akkor sem voltak illúzióim: szüleim nem voltak ügyvédek, de az MSZMP KB póttagjai közül se támogatta senki nagyravágyó ambíciómat, hogy hivatásszerűen más emberek jogainak védelmével foglalkozzam.
Talán ezek az emlékek magyarázzák, hogy rosszallással figyelem a versenykorlátozó törekvéseket, azt pedig különösen nehezményezem, amikor rám mint fogyasztóra (érdekeim védelmére) hivatkoznak, miközben valójában választási szabadságomat (vagyis a kínálatot) kísérlik meg korlátozni.
A napokban újra kényelmetlenül éreztem magam Vitányi és Rubovszky képviselő urak önálló indítványát (T/1507. számon) olvasva az Országgyűlés honlapján. A törvényjavaslat elfogadása esetén már 2011 januárjától a szakvizsgázott jogászok is csak akkor folytathatnának önálló ügyvédi praxist, ha előtte legalább egy évig ügyvédjelöltként vagy alkalmazottként egy már a szakmában tevékenykedő ügyvéd irányítása mellett úgymond kellő tapasztalatokat szereztek. Ha pedig egy pályakezdő vagy pályamódosító jogászt nem kívánna senki sem foglalkoztatni (ami a társadalombiztosítási szabályok ismeretében nem volna meglepő), feltehetően az sem okozna a javaslat szerzőinek fejfájást, legfeljebb nem nőne tovább a rendszerváltozás óta tapasztalt ütemben az ügyvédi pályán tevékenykedők száma.
A javaslat sajnos nem példa nélküli. Ismert, hogy a gyógyszerészkamara sem a piaci kínálat bővítését tartja célravezetőnek, ellenkezőleg, a gyógyszerészek pozícióit erősítené a patikák számának mesterséges korlátozásával. Az építészmérnökök köztestülete pedig a vállalkozói díjak szabályozásával próbálná csökkenteni a verseny által „gerjesztett” kockázatot. Az Országgyűlés által a napokban elfogadott törvény hasonló szemléletet tükröz, amikor a jogi szolgáltatást kivonja a közbeszerzési törvény hatálya alól. Ezek a javaslatok többnyire az adott szakma szolgáltatásait jellemző – vélt vagy valós – színvonalcsökkenésre hivatkoznak, mintha annak kiváltó oka a piaci szereplők közötti élesedő konkurenciaharc volna.
Az ügyvédi törvény tervezett módosításához csatolt indoklás szintén az ügyfelek védelmére utal, amikor megállapítja: „…az ügyvédekkel szembeni közbizalom fenntartása változatlan feltételekkel már nem biztosítható.” Ha mindez igaz lenne, elsőként akkor is a probléma okait kellene megvizsgálni, így az egyetemi jogászképzés anomáliáit: a nyilvánvaló túlképzés mellett figyelemre méltó, hogy az óraadók díjazása gyakran az előadásra tartó tanár metrójegyének árát sem fedezi. Elemzésre érett a helyzet a diplomázott jogászok szakvizsgára való felkészítését illetően is, vagyis, hogy milyen elméleti és gyakorlati ismereteket szerezhet valaki, mielőtt ügyvédi vagy épp közigazgatási jogászi tevékenységre adná a fejét. Dönteni kellene arról, hogy fennmaradjon-e az „átjárás” az egyes jogászszakmák között, egy ügyvéd a siker reményében pályázhasson egy bírói állásra, és fordítva, egy bíró dönthessen-e úgy, hogy pályáját ügyvédként folytatja tovább.
Meggyőződésem, hogy az igazságszolgáltatás gondjainak egyik oka épp az, hogy jelenleg is csupán elméleti lehetőség a pályamódosítás esélye, a jogász-„céhek” bezárkózásának kárvallottjai pedig az ügyfelek lesznek. Amíg minderről nem alakul ki egységes, de legalábbis egyeztetett álláspont, az ügyvédi törvény két évtizedes rendjébe való beavatkozás nehezen felbecsülhető kockázatokkal jár. Ha pedig a cél netán mégsem az ügyfelek, hanem az ügyvédek versenytől való védelme volna, elegendő lenne a huszonhat évvel ezelőtti kamarai levél mondandóját törvénybe iktatni valahogy így: „Piacra lépési kérelmét hely hiányában elutasítom.”
A szerző jogász
