Egy átmeneti időszak elteltével a klasszikus portfólióban maximum 5, a kiegyensúlyozottban maximum 20, illetve a növekedésiben maximum 35 százalékos arányt képviselhetnek a devizás eszközök. További szigorítás, hogy kollektív befektetési instrumentumoknál (például befektetési alapok) esetén nem az eszköz alapdevizáját kell nézni, hanem a tényleges kitettséget jelentő mögöttes termékek devizáját; illetve, hogy a derivatív instrumentumokkal fedezett nem forint kitettség sem tekinthető forintos kitettségnek a rendelet értelmében.
Csökkenő mozgástér Vélhetően ezek a limitek, különösen az átmeneti időszak hossza miatt, nem kényszerítik a vagyonkezelőket a portfóliók ész nélküli likvidálására, ugyanakkor azért gátat szab további tőkekivonásnak. Persze a pénztári vagyonkezelőknek ez a jövőben valamelyest csökkenti a mozgásterét, de hagy lehetőséget a diverzifikációra is. Remélhetőleg emellett hosszabb távon a hazai tőkepiac élénkülését hozhatja el a szabályozás: az új hazai részvény- és vállalati kötvénykibocsátások segíthetik a magyar gazdaság forráséhségét, illetve megélénkülhet az alternatív befektetési eszközök piaca is hazai ingatlan-, kockázatitőke- vagy származékos alapok formájában.
Előírt határok A magyar államkötvényekből külföldi részvényekbe átcsoportosított százmilliárdok eközben megtépázták az állampapírpiacot, amely már 2008 tavaszán, jóval az őszi összeomlás előtt többször tetszhalott állapotba került, és októberre alkalmatlanná vált az ország finanszírozására. Természetesen nem önmagában a csökkenő pénztári kereslet vezetett az IMF–EU–Világbank hitelhez (a külföldi befektetők is megváltak 800 milliárdnyi állampapírtól a IV. negyedév során), de mégis ez lehetett az a pont, ahol a Pénzügyminisztérium elbizonytalanodott azzal kapcsolatban, hogy mennyire volt bölcs dolog az állam által beszedett járulékokból fenntartott magán-nyugdíjpénztári rendszert engedni, hogy akár teljesen elforduljon az állam és a hazai gazdaság finanszírozásától.
Lengyelországban például ennél sokkal óvatosabbak voltak, és a pénztárak számára 95 százalékban hazai eszközökbe történő befektetéseket írtak elő. Őket is vádolták túlzott protekcionizmussal, mégsem vezetett ez felelőtlen kormányzati költekezéshez, hogy majd a pénztárak úgy is megveszik a kibocsátott állampapírokat. Ezzel szemben viszont látható, hogy a lengyel tőkepiac óriási fejlődésen ment keresztül, és ma már nem a Budapesti Értéktőzsde jut a külföldi befektető eszébe, ha a közép-európai régióba szeretne befektetni. Persze előbb-utóbb Lengyelországban is enyhítenek a fenti szabályozáson, de várhatóan akkor is a miénkhez hasonló határokat írnak elő egy elnyújtott átmeneti időszakkal. Csehországban még az önkéntes pénztárak esetén is létezik 30 százalékos devizamegfelelési követelmény. Ezért mindenképpen túlzás a szabályozás kapcsán a piac és a gazdasági sajtó egy részéről „Argentínát kiáltani”, hiszen a módosítás nem arról szól, hogy állampapírokba kényszerítenék a pénztárakat.
Igény a biztonságra Végezetül, amellett, hogy végre kiszámítható szabályozási környezetre lenne szüksége a piacnak, azt csak remélni tudom, hogy a magyar gazdaság által megtermelt járulékokból fenntartott nyugdíjpénztáraknak ennél nagyobb mértékben nem kell „eldiverzifikálniuk” befektetéseiket Magyarországtól, mert a pénztári hozamok jelentenék a legkisebb problémát, ha az ország működése kerül veszélybe. Vagy képzeljük csak el, milyen pánik alakulna ki a magyar bankrendszerben, ha valaki a „diverzifikáció” nevében a betétek kivonását sürgetné a hazai bankokból…
Az Aegon Magyarország Befektetési Alapkezelő vezérigazgatója
