Ahány kórház, annyi szokás

Egyesült Államok

A 325 millió fős USA a magánbiztosítók országa, de két nagy jóléti program is létezik. A részben szövetségi, részben tagállami finanszírozású Medicaid és Medicare programok a szegények, illetve az idősek vagy fogyatékkal élők alapellátását biztosítják. Előbbire mintegy 74 millió ember jogosult – a feltétel itt az, hogy nem lehet több a jövedelmük a megállapított nyomorszint 133 százalékánál –, míg utóbbiból 46 millió legalább 65 éves polgár, illetve 9 millió más segélyezett részesülhet. (Utóbbiak közé sorolják a dialízisre vagy szervátültetésre szoruló vesebetegeket is.) De a Trump-kormány nemrég kezdeményezte, hogy a Medicaid csak azoknak járjon, akiknek van munkájuk, miközben a munkanélküliségi ráta alacsony, 4,1 százalék. Ezt az ellenzéki demokraták nem támogatják, és bírósági úton is megtámadják.

A Medicaid keretében nyújtott ellátás körét az egyes szövetségi államok maguk pontosítják, de mindenképp biztosítaniuk kell többek között a következőket: házi- és gyermekorvosi, szakorvosi és kórházi ellátás – beleértve a labor- és röntgenvizsgálatokat –, terhességgondozás, gyermekoltások, illetve a 21 éven aluliak prevenciós és szűrővizsgálatai. Egy felsorolás 34 tételét szintén társfinanszírozzák Washingtonból, de csak akkor, ha az adott állam biztosítja azokat a Medicaid részeként. Ilyen módon többek között diagnosztikai szolgáltatásokat, receptre kiváltott gyógyszereket, protéziseket, rehabilitációt, a krónikus betegek otthoni ápolását, valamint szemészeti ellátást és szemüveglencséket lehet igénybe venni.

Egyes ellátásokat ugyanakkor önrész terhelhet a beteg részéről.

A felsorolásból feltűnően hiányzik a fogászati ellátás, amely – a szemészettel együtt egyébként – az amerikai egészségügy neuralgikus pontja. A jobb munkahelyek olyan biztosítási csomagot kínálnak dolgozóiknak, amely fedezi ezeket. Sokan azonban „nyomorklinikákat” kénytelenek felkeresni, ahol karitatív szervezetek által felkért orvosok és ápolók végeznek vizsgálatokat, húznak és tömnek fogakat, írnak fel szemüvegeket.

Kanada

Észak-Amerika „Európájában” vagy – a még rosszmájúbbak szerint – szocializmusában az egészségügy arra az elvre épül, hogy minden állampolgár és tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldi megkaphassa a neki szükséges ellátást. Ez a gyakorlatban az ambuláns és kórházi ellátások zömét magában foglalja.

Ennek megfelelően az egészségügyi szolgáltatások mintegy 70 százalékát központilag, adókból és befizetésekből, egy nagy biztosítórendszeren keresztül finanszírozzák,

ahogyan az ágazat bérköltségét is ebből fedezik. De azért nincs minden ingyen. A kanadaiak kétharmada magánbiztosítást is igénybe vesz, hogy például fogászati és szemészeti kiadásait könnyebben fedezze. Kanadában is számos munkaadó fizet biztosítási csomagot a dolgozóinak.

Németország

Az vezető országában a bismarcki elvek alapján alakult ki egy kétszintű, a járulékokra épülő rendszer. „A bismarcki tb két alapelve: szolidaritás a biztosítottak között és a munkáltatók hozzájárulási kötelességének bevezetése. A szolidaritás alapvető két irányának érvényesülése: horizontálisan gazdag és szegény között, vertikálisan a generációk között. A hozzájárulás jövedelemarányos, ugyanakkor a rászorult a befizetésének összegétől függetlenül, az elismert szükségletei szerint részesül ellátásban” – olvasható az egészségügy közgazdaságtanával foglalkozó Karner Cecília egyik tanulmányában.

Mindenki köteles a két szint valamelyike, az állami vagy a privát között választani, de – néhány kivételtől eltekintve – a havi 4800 eurónál kevesebbet keresők csak az államihoz csatlakozhatnak.

Ennek megfelelően ebben a rendszerben látják el a németek 90 százalékát, illetve az országban törvényesen dolgozó vagy tanuló EU-s állampolgárokat, így a magyarokat is. Az állami rendszerben a biztosító – egyes esetekben önrész megfizetése mellett – a legtöbb szolgáltatásnak és gyógyszernek állja a költségét, beleértve a rendelőintézeti és kórházi ellátásokat. A magánellátást ugyanakkor jobb minőségűnek tartják, különösen ami a szakrendeléseket, a rövidebb várólistákat és a kórházi elhelyezést illeti. A két rendszer egységesítését a szociáldemokraták szorgalmazzák – egyelőre hiába –, de a németek 61 százaléka is pártolja ezt.

Banglades

Az állam alapvető felelőssége, hogy biztosítsa az élet legszükségesebb velejáróit, így az élelmet, a ruházkodást, a lakhatást, az oktatást és az egészségügyi ellátást

– szögezi le a 163 milliós ázsiai ország alkotmánya. Mindezt azonban képtelenség teljesíteni, főleg egy fejlődő országban. (Ez felveti azt az alkotmányozási kérdést is, érdemes-e olyan jogokat a legmagasabb szinten kinyilvánítani, amelyeket az állam nem tud biztosítani.)

Számos tanulmány felhívja a figyelmet, hogy az alacsony bangladesi életszínvonal a természeti katasztrófákkal és az alapvető higiénia hiányával párosulva gyenge, járványveszéllyel (dengue-láz, tífusz, malária) is rendszeresen terhelt egészségügyi rendszert eredményez.

Tíz csecsemőből egy halva születik, több ezer emberre jut egyetlen orvos, egy ápoló pedig még több ezerre.

Az egészségügyi intézmények a nagyvárosokra koncentrálódnak. A Lancet orvosi folyóirat 2018. januári számában megjelent tanulmány – matematikai modellezéssel – azt prognosztizálja, hogy mely területeken tudja Banglades 2030ra az ENSZ-célkitűzésként is megfogalmazott 80 százalékos ellátottságot biztosítani. Lehetségesnek tartják ezt például a gyermekoltásokban vagy az orális rehidrációs terápiában (ORT). Ugyanakkor a terhes nők és a csecsemők ellátásában, a tüdőgyulladás kezelésében és általában véve minden, intézményhez kötött ellátási formában túl ambiciózusnak tűnik ez a cél.

A cikk a Manager Magazin márciusi számában jelent meg

(Ahány kórház, annyi szokás)