A szemben álló felek küldöttei látszólag békés szándékkal gyűltek össze találkozójukra a ThyssenKrupp esseni főhadiszállásán 2018. június végén. Ulrich Lehner, a német ipari konszern felügyelőbizottságának elnöke vendéglátóként mindenkit biztosított arról, hogy „konstruktív munkakapcsolatra” törekszik. Ellenlábasa, Franck Tuil az Elliott amerikai befektetési alaptól szintén emelkedett hangnemet ütött meg, és egy hasonlattal érzékeltette, miért akarja leváltatni a ThyssenKrupp vezérét, Heinrich Hiesingert: szerinte a Ruhr-vidéki óriáscég állapotát látva talán mégiscsak fel szabad tenni a kérdést, hogy a csapat edzője elég jó-e erre a posztra.
Pszichés terror
Az egyórás találkozót valójában mély bizalmatlanság szőtte át, néhány nappal később pedig robbant a bomba: Hiesinger bejelentette távozását, majd az amúgy dörzsölt menedzser hírében álló Ulrich Lehner is bedobta a törülközőt. Azt mondta, a pénzügyi befektetők pszichológiailag terrorizálták. Tény, hogy Tuil és emberei komoly csatákban edződtek. A ThyssenKruppba kevesebb mint három százalékkal szálltak be, esseni prezentációjukat pedig egy fiatal kolléga ollózta össze szabadon hozzáférhető adatokból. A német cégnél olyan könnyen értek célba, mint sehol máshol. Sikerük jól mutatja, hogy mekkora nimbuszt vívtak ki maguknak korábban, és miért olyan vonzó számukra a német piac.
Fotó: AFP
Ulrich Lehner, aki egy olyan menedzsergeneráció képviselője, amelynek még fontos a becsület, eleve félt az amerikaiak erőszakosságától és időnként bunkó fellépésétől. Informálódott például arról, hogy milyen brutális módszerekkel akarták megbuktatni Klaus Kleinfeldet, az Arconic konszern korábbi vezérét: állítólag még a szomszédaira és a lányára is magánnyomozókat küldtek. Az Elliott tagadja a vádakat.
A német menedzser tájékozódott Ton Büchner esetéről is, aki 2017 közepéig volt az AkzoNobel vegyipari konszern vezérigazgatója. A holland vállalatot be akarta kebelezni egy amerikai konkurens, Büchner azonban visszaverte a támadásokat. Az európai cégben tulajdonos Elliott ezt nem hagyta annyiban, kampányt indított a vezető ellen, aki „egészségügyi okokból” végül távozott posztjáról.
Tudnak érvényesülni
Jó, ha a vezetők tudják, hogy vagyunk, és képesek vagyunk érvényesíteni az akaratunkat
– mondja Paul Singer, az Elliott alapítója. Ma már a puszta megjelenésük is úgy hat, mint a középkorban a kínzással való fenyegetés.
Németországi hadjáratuk sikere kulturális kérdéssé nőheti ki magát: lehetséges, hogy a jövőben agresszív részvényesi klikkek irányítják az országot? Mennyi jéghideg kapitalizmust képes elviselni a német cégvilág? Egyes menedzserek már azt is tudni vélik, kik lesznek az Elliott következő áldozatai. Talán az Innogy, amely éppen egyesül az E.ON-nal és az RWE-vel. Vagy a Daimler, amelynél néhány hónapja már bepróbálkoztak az amerikaiak. Vagy talán a Bayer, ha tovább zuhan a részvényárfolyama a Monsanto-balhé miatt.
Az Elliott stratégiája átlátható: azokra a cégekre vadászik, amelyek profitfigyelmeztetéseket adnak ki, menedzsmentjükben pedig harcok dúlnak.
Ha az egyik főnök együgyű, a másik meg inkompetens, az olyan az amerikaiaknak, mintha tizenegyest kapnának. Látványos sikereik miatt megnőtt az önbizalmuk, és nevük lett a befektetők szemében: 2017-ben 24 óra leforgása alatt ötmilliárd dollárt sikerült összekalapozniuk. Tévedhetetlennek tartják magukat, és már nem csak az agyafúrt tőkepiaci tranzakciókra koncentrálnak. Benyomulnak a cégek igazgatótanácsába, és mindent jobban akarnak tudni. Megalapításuk, 1977 óta 13,3 százalékos átlaghozamot értek el évente, az általuk kezelt összértéke pedig már 35 milliárd dollárra rúg.
Elvégzik a piszkos munkát
Az Elliott nyomulásából érdekes módon számos intézményi és kisbefektető is profitál – például azáltal, hogy a hedge fund kimozdítja a holtpontról a kiszemelt cégeket, nagyobb osztalékot harcol ki a régi részvényeseknek, vagy kikényszeríti annak kifizetését. Tehát elvégzi helyettük a piszkos munkát. „Az eredményes piacoknak olyan típusú befektetőre van szükségük, mint én” – vallja Paul Singer. Az ápolt fehér szakállú Elliott-alapító első látásra úgy néz ki, mint egy nyugdíjas szociológiaprofeszszor. Okos, lágy hangú ember, aki megválogatja a szavait. Szereti a Led Zeppelint, amióta pedig kiderült, hogy legkisebb fia a vele egyneműekhez vonzódik, nyilvánosan kiáll a homoszexuálisok jogaiért. A mindennapi munkában ugyanakkor nem ismer kompromisszumot, szigorú szabályokat ír elő dolgozóinak, és annak érdekében, hogy semmi ne csússzon ki a kezei közül, rendszeresen egyeztet a londoni és a hongkongi irodával. A rendszer olyan tökéletesen működik, hogy csak ritkán mozdul ki New York-i főhadiszállásáról.
Fotó: PATRIK STOLLARZ / AFP
Legfontosabb alapelve, hogy védeni kell a tőkét. Ez még a karrierje elején vésődött az agyába, amikor eljátszotta apja vagyonának egy részét. Jogot és pszichológiát tanult, és ma már minden jogi és pszichológiai trükköt bevet azért, hogy ez ne fordulhasson elő vele még egyszer. A 2008-as pénzügyi válságot szinte sértetlenül úszta meg, mivel – a hedge fundok többségével ellentétben – időben bebiztosította magát opciós üzletekkel.
A ThyssenKrupp esetében állítólag egy bennfentes súgott az Elliottnak arról, hogy a harmadik negyedévről rossz eredményeket jelent majd a cég. Ezen szintén sok pénzt kereshettek az amerikaiak, akik brutálisan feszegetik a határokat. „Piaci körökben arról ismertek, hogy módszereik nem felelnek meg az európai kontinensen megszokott etikának” – állítja egy piaci bennfentes. A rossz hírnév valójában az üzleti modell része, hiszen így mindenki komolyan veszik őket.
Kiszivárgott képek
Franck Tuil már 2003-ban, az alap első nagy németországi üzleténél letette a névjegyét – a P&G ekkor kebelezte be a Wellát. A német szépségipari cég főhadiszállásán hirtelen fotók bukkantak fel az akkori vezér, Heiner Gürtler mallorcai nyaralójáról és gyönyörű Cabriójáról. Azt üzenték, hogy miközben a főnök degeszre keresi magát a dealen, a kisrészvényeseket átverik, és harmadával kevesebb pénzt kapnak a papírjaikért, mint a családi tulajdonosok. Ma már gyakorlatilag Tuil irányítja az Elliott európai üzletét Londonból. Habár hivatalosan Singer idősebb fia a főnök, neki nem vág annyira az esze, mint a papának, inkább csak a dühkitörésekben hasonlít rá. A brit fővárosban 90 munkatársuk van, emellett az egyes országokban is vannak tanácsadóik. Mindenkit nagyon megfizetnek: az ügyvédek például négy számjegyű napidíjat kapnak euróban.
Németországban két nagyágyút szerződtettek le: Thomas Schweppe befektetési bankárt a Goldman Sachstól és a Freshfieldsnél kikupálódott Josef Broichot. Schweppének kiváló kapcsolatai vannak a vezető német topmenedzserekkel.
Korábban tanácsokat adott nekik, ha egy renitens hedge fund meg akarta csapolni a cégeiket. Megesett, hogy az ellenfele éppen az Elliott volt.
A bankár és a New York-i hedge fund akkor talált egymásra, amikor utóbbi úgy döntött, hogy Németországra is kiterjeszti üzleti modelljét, és a nagy konszernek stratégiájába is bele akar szólni. Olaszországban ez már bevált: ott az Eni egykori vezérét, Paolo Scaronit nyerték meg maguknak. Schweppe – puha, kissé hosszú haj, kerek lencsés szemüveg, farmer – első látásra olyan, mint egy háziorvos. Végzettsége szerint jogász, és olyan cégeket keres célpontként az Elliottnak, amelyeknek a vezetése arrogáns és lomha. Mivel nagyon jól ismeri a német viszonyokat, és határozott a fellépése, felbecsülhetetlen kincset jelent a hedge fund számára. Részben ő írta például azokat a leveleket, amelyekkel kétségbeesésbe kergették a Thyssen Kruppnál Hiesingert és Lehnert.
Schweppe nagyon jól tudta, kinek kell eljuttatni a nem túl rámenős hangvételű, néhány érdekes adattal gazdagított dokumentumot, hogy annak meglegyen a hatása. A címzettek között volt például a nagyrészvényes Krupp-alapítvány képviselője, Ursula Gather és a felügyelőbizottság elnökhelyettese, Markus Grolms, aki egyben a szakszervezeteket is képviseli. Az ilyen levelek persze a sajtóhoz is könnyen kiszivárognak, ha éppen arra van szükség.
A ThyssenKrupp elleni támadásnál Schweppe szorosan együttműködött Josef Broichhal, az Elliott németországi mindenesével. Broich ugyanolyan analitikus és ötletgazdag vezető, mint Singer, és a jelek szerint ugyanúgy hajlamos a pesszimizmus egy különös formájára. A New York-i guru a hermetikusan elzárt, ötemeletes manhattani cégközpont mellett fenntart egy „tartalék kvártélyt” New Jersey-ben arra az esetre, ha a világ pénzügyi központja összeomlana. Broich pedig évekkel ezelőtt egy isten háta mögötti településre költözött egy olyan házba, amelynek saját energiaellátása és kútja is van arra az esetre, ha nagyon rosszra fordulnának a dolgok.
A részvényjog kínzóeszközei
A frankfurti ügyvéd az amerikaiak aduásza jogi ügyekben. Gyakorlatilag ő találta ki az Elliott számára a cég Németországban éveken át legsikeresebb üzleti modelljét: a vételi ajánlatokra gyorsan le kell csapni, majd (már részvénytulajdonosként) egy magasabb árat kell követelni (az új vevőktől), hogy azok a teljes integrációt csak ezen feltétel teljesítése esetén érhessék el. Az egyik legfélelmetesebb eszköze pedig az, amikor soron kívüli vizsgálatot kér az igazgatótanács esetleges kötelezettségszegései miatt, majd jelzi kártérítési igényét.
Ezek a részvényjog kínzóeszközei
– mondják felháborodva kollégái. Ilyen támadás fenyegeti az Uniper energiaipari konszern menedzsmentjét is, mert az védekezik a finn Fortum ellenséges felvásárlásával szemben. Az Elliott azt szeretné, ha az Uniper teljes egészében engedné magát bekebelezni – a finn állami konszern jelenleg a részvényeinek felét birtokolja –, hogy aztán kisajtolja a jussát a Fortumtól a közreműködésért.
Az Elliott a gépgyártással foglalkozó Geát is betámadta. Júniusban öt százalékra növelte részesedését a cégben, ami már eleve gyanút keltett a hozzáértők körében. Ez ugyanis az a küszöbérték, amelytől kezdve egy részvényesnek joga van 90 nap eltelte után soron kívüli közgyűlés összehívását kérvényezni, ami minden menedzsment rémálma. Az Elliott emberei már a júniusi akció után közvetlenül betámadták Helmut Perletet, a Gea felügyelőbizottságának elnökét. Rendben van-e például – tették fel a kérdést –, hogy a cég másfél éven belül három profitfigyelmeztetést adott ki? Ha nem, akkor meg kell vizsgálniuk a kártérítési igény lehetőségét. „Iszonyatosan szemtelenek voltak” – mondja egy bennfentes.
Ian Gunn, az Elliott projektvezetője rendszeresen hívogatja Perletet, hogy mielőbb találják meg a búcsúzó vezérigazgató, Jürg Oleas utódát. Arra is célozgat, hogy Perletnek is távoznia kellene. A felügyelőbizottság elnöke persze maga is ad támadási felületet: az elmúlt 13 évben összefonódott a menedzsmenttel, és – Lehnerhez hasonlóan – azon „őskövületek” közé tartozik, akik tisztségüket csúcskarrierjük tiszteletkörének tekintik, és amúgy golfpályákon múlatják az idejüket. Ők már nem tudnak felnőni a modern részvényesi kapitalizmushoz – főleg nem, ha az ellenfelet Elliottnak hívják. A New York-i hedge fund a kompromittáló anyagok összeállításától sem riad vissza. A ThyssenKrupp-üzlet előtt például hirtelen megnőtt az „érdeklődés” a konszern kulcsfontosságú vezetői iránt: milyen álláspontot képviselnek bizonyos ügyekben, és tartják-e magukat elődeik ígéretéhez arról, hogy megmarad a konszern egysége?
Miután az Elliott győzelmet aratott, már a barátságos arcát mutatta: javasolta, hogy a megmaradt tulajdonosok képviselőinek köréből pótolják Lehnert. Az amerikaiak a jelek szerint azzal is tisztában vannak, hogy a ThyssenKrupp a német ipar nemzeti kincse, amelyen a tartományi és a szövetségi kormány is rajta tartja a szemét.
Nem akarjuk, hogy feldarabolják a ThyssenKruppot. Ezáltal ugyanis elajándékoznánk a konszernben rejlő potenciális értéket
– mondta Franck Tuil. Emiatt az Elliott is ellenzi, hogy azonnal eladják a konszern felvonógyártó-üzletágát a finn KONE-nak. Azt tanácsolják, hogy előbb akvizíciókkal hizlalják fel a céget, majd egyesítsék az északi riválissal. A közös vállalatban a német érdekeltség tehát hosszú távon is megmaradhatna.
Rettegnek
A német gazdasági elit egy jelentős része annak ellenére is retteg az Elliott-tól, hogy az így elfogadhatónak tűnik. Ráadásul a hedge fund sem verhetetlen, ahogy azt a General Electric (GE) példája is jelzi. Az amerikai óriáskonszern 2016 szeptemberében vételi ajánlatot tett a 3D-s nyomtatásra specializálódott lübecki SLM Solutionsre. Az Elliott – a megszokott módszert követve – néhány héten belül felvásárolta a részvények húsz százalékát, és közvetetten jelezte a GE-nek, hogy milyen áron hajlandó a részét továbbadni neki. Hatvan euróról indították volna a tárgyalást, a GE viszont csak 38 eurót ajánlott arra hivatkozva, hogy már azon is van 37 százalék felár. A hedge fund várakozásaival ellentétben az amerikai konszern nem hagyta magát preszszionálni, és lefújta az üzletet. Ezt követően az SLM árfolyama 29 euróra zuhant.
Az Elliott emberei persze úgy tettek, mintha nem lenne semmi probléma. Tuil személyesen tájékozódott a cég üzleti teljesítményéről Lübeckben, majd azt mondta: ne izguljatok, a stratégáink majd segítenek nektek. Azóta azonban nem történt semmi, ráadásul a GE ajánlata visszavonása után vevőként is kiesett, azaz a lübecki cég duplán pórul járt. A jövőbeni potenciális stratégiai partnereket ma már csak egyetlen dolog riasztja el igazán: a főrészvényes Elliott.
A cikk a Manager Magazin december-januári számában jelent meg
(A pénzvilág ragadozói)
