Elsőre meglepően hangozhat, hogy Antwerpenben, a gyémántfővárosban mára mindössze pár száz csiszoló maradt. A drágakövek megmunkálását ma inkább Kínában és Indiában végzik: egyes mérések szerint tizenöt csiszolatlan gyémántból tizennégy végül a nyugat-indiai négymilliós kikötővárosban, Szúratban végzi. Ha az antwerpeni gyémántnegyedben fülelünk kicsit, nemcsak a város neve hangzik el sokszor, de meglehetősen nagy számban fordulnak meg indiai kereskedők is „Diamant” környékén. Magától adódik a kérdés, hogy az alacsony keleti bérek mellett miért is vinné bárki a drágakövét megmunkálásra inkább Antwerpenbe, ahol még a munkanélküliek juttatása is a közép-európai minimálbérek sokszorosa.
A kérdés a gyémántnegyed szívében, egy második emeleti, körülbelül ötven négyzetméteres műhelyben nyer értelmet, ahol bemutatnak Pieter Bombekének, az antwerpeni „mestercsiszolónak”. A mosolygós-bajszos öregúr korát meghazudtoló lelkesedéssel ugrik fel, hogy köszöntsön minket, majd a műhely falán lévő fotóira mutogatva kezdi történetét. Az egyik fekete-fehér képen ugyanis a nagyapja szerepel, akinek révén megismerkedett a gyémántmesterséggel, még a hatvanas években.
Bombeke, a „Mester” (a gyémántnegyed dolgozói is csak így emlegetik) tanulta a szakmáját: egy antwerpeni szakiskolába kezdte, majd emlegetett nagyapja révén kapott munkalehetőséget egy helyi csiszolónál. „És azóta is csak tanulom a mesterségem” – zárja a történetét nevetgélve, majd komolyabban hozzáteszi: valóban élvezi, hogy ma már a maga ura lehet, és egy emberként viszi a vállalkozását. A csiszoló aztán újabb falon lévő képeket mutat, így válaszolva meg soha fel nem tett kérdésemet: hogyan is lehet ő a világ egyik legismertebb szakembere?
Láttam egy ablakot Párizsban. Megtetszett. A mintájára készítettem egy gyémántot
– magyarázza, majd sorra mutatja a laikus szemnek is cifra mintázatú köveket. Mint mondja, nem mindegyik kerül megrendelők kezébe, a hexagon mintával készített darabot például megtartotta magának.
A legtöbben tudják a gyémántról, hogy nagyon kemény kő, de azzal csak a csiszolók vannak tisztában, hogy milyen könnyen is törik megmunkálás közben
– magyarázza. Bombeke a számítógépén különféle csiszolási mintákat is megmutat, mint mondja, a leginkább bevettnek a kör és ovális alakú kő számít. „Én pedig inkább azokat készítem” – bök a fejével a falon lógó képekre, majd nevet egy nagyot. A műteremben jelen van az antwerpeni gyémánt-érdekképviselet egyik munkatársa is, aki rögtön rávágja: „Ezért vagy te a Mester, Pieter! A te gyémántjaid művészeti alkotások!” Bombeke – bár a bajsza alatt elmosolyodik – csak így reagál: „Picasso és Bruegel voltak a mesterek.”
Mivel több mint ötven éve dolgozik a gyémántszakmában, azt is pontosan látja, mekkora technológiai fejlődés ment végbe ez idő alatt. Mutat egy elsőre kopottnak tűnő gépet, amellyel úgy tudja csiszolni a drágaköveket, hogy közben egy monitoron felnagyítva látja azokat. Az asztalon egy másik, látszólag modernebb csiszológép is hever, Bombeke szerint ezt valamivel nehezebb „tanulni”. „Ezeket Izraelből rendeltem, de a legtöbb eszköz Antwerpenben is beszerezhető” – fogalmaz, majd amikor tovább faggatom a munkamódszereiről, azt mondja: a legnagyobb változás inkább a számítógépes programok megjelenése volt, mert így a csiszolónak már nem kell „méregetnie” a gyémántokat, azt megteszi helyette a szoftver. Megtervezi a már mutatott ovális vagy kör alakú mintákat, sőt,
a program azt is kiszámolja, hogy a csiszolandó kő a súlyának mekkora részét fogja elveszíteni a megmunkálás alatt. Elméletileg a fő szabály az, hogy a gyémántnak legfeljebb a harminc százaléka „veszhet oda”.
Egyébként Afrikában ugyanezeket a programokat használják, teszi hozzá a mester, aki legutóbb öt-hat éve járt a fekete kontinensen – természetesen gyémántügyben. Ma már nem szeret utazni, mint fogalmaz, a kora miatt nem is nagyon tudna.
„De korábban nagyon sok helyre elmentem vizsgálódni. Jártam a kongói gyémántbányákban is. Szerintem hatalmas előny, hogy láttam a gyémántkészítés teljes folyamatát” – meséli.
A csiszolónak tehát jó megfigyelőnek kell lennie, de az sem árt, ha türelmes. A mesterünk a fejét rázza, amikor a végtelennek tűnő türelméről kérdezem, szerinte a legtöbb gyémánt „pár hét” alatt megvan. Bombeke számára a leghosszabb asztal mellett töltött idő hét hónap volt, ekkor egy 152 (!) karátos drágakövet faragott ki. „Tényleg gyönyörű lett” – büszkélkedik, majd ujjaival megmutatja, hogy egy dió nagyságú gyémántról beszélünk. Azt már nem tudja pontosan, kinek is készítette a követ, úgy emlékszik, egy izraeli férfi lehetett a megrendelő. „Félre ne értsen, de nekem teljesen mindegy, hogy ki hozza ide a gyémántot. Amíg az tiszta és megvannak a papírjai” – mondja, sorolva, hogy indiai, izraeli, arab és belga megrendelői is vannak, de a találkozásunk előtti este egy zimbabwei gyémánttulajdonos kopogott be hozzá. Állandó vevőkre és reklámra sincs igazán szüksége, mert Bombeket – illetve a gyémántmintáit – a hírneve bőven megelőzi.
Amikor arról érdeklődöm, jól meg lehet-e élni a gyémántbizniszből, elmondja, hogy egész jól, de ez nem mindig volt így.
A kilencvenes évek végén egy bolti eladó több pénzt keresett, mint én gyémántfaragóként
– teszi hozzá. Az antwerpeni csiszolók csökkenő száma a mesternek nem azt jelenti, hogy kisebb lenne a verseny.
Ahogy azt már megtudtuk, ő egészen „más szemmel” dolgozik. „Kollégaként és nem vetélytársként nézek a többiekre” – jelenti ki Bombeke, majd felhívja a figyelmet arra, hogy Flandriában minden követ megmozgatnak annak érdekében, hogy újabb és újabb csiszolók lépjenek be a munkaerőpiacra, így helyettesítve a lassan túlságosan időssé váló mestereket. A flamand foglalkoztatási szolgálat például ingyenes tréningeket indít, sőt a munkanélkülieknek is van lehetőségük rá, hogy drágakövek faragóiként kezdjenek új életet. Miután elhagyjuk a belvárosi műhelyt, belga kísérőm ezt kiegészítve csak annyit tesz hozzá: végül azért mindenkiből nem lesz ám Pieter Bombeke!
A cikk a Manager Magazin december–januári számában jelent meg
(A mester)
