Miért van az, hogy még napjainkban is nehéz a cigányságról beszélni?
Oláh Gergő: Talán azért, mert az emberek félnek a témától, nem akarnak beleállni. Az ismert roma előadók közül is sokan politizálásnak tartják, számos roma előadó szerint politikai témáról pedig nem szabad beszélni, mert veszélyes terep. Sokan már a romaságukról sem akarnak beszélni. Szerintem pedig pont hogy nekünk kellene erről szólni, akik sok embert érünk el a véleményünkkel. Ki beszéljen?! A négereknél ki beszélt?! Egy fekete, Martin Luther King – és persze még sokan mások is. Bár azt azért leszögezném, hogy mi közel nem voltunk soha olyan durva helyzetben, mint például ők. Úgy gondolom, egyáltalán nem mondhatjuk Magyarországra, hogy rasszista ország. Bár a rasszizmus létezik, de szerintem egyre inkább kisebbségben vannak ezek az emberek. Ezt az interjút is egy roma csávó adja egy magazinnak, melyet valószínűleg többnyire nem romák fognak olvasni.
Úgy tudom, érte korábban támadás a származása miatt. Hogyan próbálják a gyűlölködők megkeseríteni egy cigány fiatalember életét?
Tizennégy évesen szembesültem először úgy igazán azzal a ténnyel, hogy léteznek olyan emberek, akiket kifejezetten ingerel az arcvonásom, a bőröm színe, mert neki ebből az a megállapítás jön le, hogy rossz ember vagyok. Talán, mert egyszer lopott tőle egy cigány, vagy csúnyán beszélt vele, ezért számára minden cigány ugyanolyan. Kollégista voltam a táncművészetin Nyíregyházán, volt egy szint, ahol több művészeti tagozatos lakott – én is ott voltam –, s előfordult, hogy nem tudtam hazamenni a koliból hétvégére, mert nem volt rá pénzem, ezért ott maradtam. A többiek az ajtó résén beöntöttek egy vödör vizet, vagy meggyújtottak egy újságot és azt csúsztatták be. Ezek mind nagyon rosszulestek, mert egyszerűen nem értettem, hogy miért csinálják. Később egy tanárom is rám szállt, szintén azért, mert ő sem állhatta a kis 14 éves fiút, aki roma volt. Ott is hagytam a sulit, nem bírtam.
Azért mondom, hogy 14 évesen szembesültem először ezzel a hozzáállással, mert otthon a faluban nem ez volt a jellemző. Nyilván kaptam néha olyat, hogy „hülye cigány”, de minket szerettek és tiszteltek, a szüleim a mindenki felé irányuló tiszteletre neveltek, és ezt láttam tőlük is.
Mit tanult még a szüleitől?
Például, hogy soha nem támadok vissza, és nem a gyávaságom miatt, hanem, mert én nem akartam olyan lenni, mint ők, a gyűlölködők. Inkább igyekszem azt mutatni az életemmel ezeknek az embereknek, hogy teljes tévedésben vannak. Az X-Faktor egyik adása után kaptam egy üzenetet: „Én egy rasszista ember vagyok, de mióta téged látlak a tévében, elgondolkodtam, hogy talán nem helyes, ahogyan gondolkodom.” Abban a pillanatban azt éreztem, hogy ha nem is nyerem meg a versenyt, én vagyok a legnagyobb győztese az egésznek, mert egy embert – valószínűleg pusztán a viselkedésemmel, nyilatkozataimmal – sikerült meggyőznöm, hogy rosszul áll a dologhoz. Szerintem sokkal menőbb az árral szemben úszni, mint sodródni vele.
Az árokból a színpadra
Előadói karrierje előtt mivel keresett pénzt? Mire volt az elég egyáltalán?
Csak hét éve vagyok a szakmában, így karriernek egyelőre nem mondanám, sok minden kell még ahhoz. Gyermek- és ifjúsági felügyelő szakmámmal – amit nagyon szerettem – sehova nem vettek fel, még gyárba sem. Így abból kerestem a pénzt, amiből tudtam: voltam apám segédmunkása, dolgoztam erdőn, gyűjtöttük-vettük-leadtuk a vasat, ribizlit szedtünk a földeken. Aztán jött a melynek során főként az építőiparban dolgoztam segédmunkásként.
Az ott kapott pénz az aznapi ennivalóra volt elég. Az ilyen munkákból nem lehet megélni, maximum nem hal éhen az ember. Az X-Faktorba konkrétan az árokból mentem – iszapot lapátoltam és gereblyéztem a zöld területeken.
A jövőt illetően a zene volt az egyetlen, amelyben bízott, vagy volt B terv is?
Az első zenei emlékem az óvodai anyák napi műsor: énekeltem, táncoltam. Később jöttek a könnyűzenei versenyek, aztán megtanultam szintizni, és vendéglátóztam lagzikban, születésnapokon, szilveszteri bulikban, majd bárokban is. Szóval elég korán kirajzolódott számomra, hogy a zenével szeretnék foglalkozni. Aztán megházasodtam, majd letettem az életem Istennek, és hittel az Ő kezébe helyeztem a jövőmet. Így nem a zenében vagy az emberekben bíztam, hanem Jézusban. Mindent elhittem a Biblián keresztül, hogy amit Isten mond, az úgy lesz.
Nehezebb a társadalomban roma bolti eladóként vagy raktárosként érvényesülni, mint művészként? Mennyivel befogadóbb a művészvilág, mint az átlag civilek?
Ez sok mindentől függ, például jókor kell jó helyen lenni. Azt tapasztalom, ha egy roma srác vagy lány intelligens, igényes magára és a környezetére, tud kedves és jó fej lenni, akkor nagy baj nem lehet. Aki ezek ellentéte, annak még nem romaként is nehezebb érvényesülni. A kedvesség egy nagyon nagy jackpot, mindenhol, mindenben. A művészvilág rendkívül nyitott – nekem néha túlságosan is – és befogadó.
Hússzoros pénz
Amikor valaki mélyszegénységből érkezik a reflektorfények kereszttüzébe, majd hirtelen tehetős emberré válik, nehéz megőriznie a realitást? Hiszen sokan mondják, hogy „nem felejtem el, honnan jöttem”, de mégis, hogyan lehet két lábbal a földön maradni?
Nagyon nehéz, főleg a hirtelen jött sikerben van nagy veszély. Nekem brutális volt az egyik pillanatról a másikra érkező hajtás, a fény, a csillogás, a mélységek és a magasságok megélése.
Huszonhárom éves voltam, amikor indultam az X-Faktorban, házas és két gyermek édesapja, legalább 80–100 énekversenyen voltam túl, de mégis éretlen voltam még ahhoz az eszméletlen gyorsan jött sikerhez, pénzhez, népszerűséghez, ami pár hónap leforgása alatt rám szakadt. Aztán hirtelen teljesen egyedül maradtam abban az óriási sodrásban, nem volt mellettem senki, aki vezetett volna. Semmit nem tudtam erről a világról, a médiáról, a benne lévő emberekről. Zöldfülű, befolyásolható voltam, és naiv. Sajnos rengetegen vannak ebben a szakmában, akik szemrebbenés nélkül lehúzzák az utolsó bőrt is rólad, aztán elhajítanak... Ha akkor Geszti Péter és Schiwert-Takács László (az X-Faktor producere – a szerk.) nem fogja meg a kezem, elvesztem volna. Sokat köszönhetek ennek a két embernek.
Mi volt a legnehezebb az előadói pályafutása során? Cigány származása miatt ütközött falakba?
Az első három évem volt a legnehezebb, meg kellett tanulnom kezelni ezt az életmódot, meg kellett tanulnom kezelni a pénzt, mert akinek 60 ezer forint volt életében a legnagyobb összeg a kezében, és aki egy Túró Rudit sem tudott már venni a gyermekének, aztán hirtelen több mint a hússzorosa lesz a bevétele, azt nagyon könnyen berántja ez a világ. Engem berántott, rosszul kezeltem a pénzt.
Istennek tetsző élet
Aztán mi változott?
A roma ember sokszor bemeséli magának, hogy azért nem sikerült neki valami, mert roma. Én is sokszor gondoltam azt, hogy emiatt nem játsszák a rádiók a dalaimat, aztán rájöttem, hogy ez baromság, mert több roma előadó dala is fut – aztán később már mentek és mennek az én dalaim is.
Egy szponzorügyem – amellyel évekig próbálkozott a menedzserem – elakadt, ő is azt mondta, több mint valószínű, hogy azért nem jön össze, mert FEHÉRroma vagyok. Nagyon zavart, bizonyosságot akartam szerezni erről, ezért elkezdtem én magam intézni a dolgokat, és felvenni a kapcsolatot rengeteg céggel – aztán addig mentem, amíg az egyik sikerült.
Miért döntött úgy, hogy egy roma együttessel szerepel a továbbiakban? Milyen motiváció mozgatta a zenekar megalakításakor?
A Roma Soul formációt 2016-ban alapítottam, mert szerettem volna valami olyat, ami nincs. Gyerekkoromban az autentikus cigány zene és a tánc szerelmese voltam, ezért oda nyúltam vissza, de úgy, hogy valami nem mindennapi legyen belőle. Így jött, hogy modern és autentikus, roma és nem roma zenészek alkossanak együtt valami újat és vidámat, mert az ősi cigány zene leginkább a kesergésről és a fájdalomról szól. Mi örömzenélünk! Autentikus cigány zenét játszunk modern elemekkel díszítve, a dalainkban van beatbox, szinti, basszus, hegedű, kanna, perka és gitárok is.
Miben és mivel tud segíteni a magyarországi romaságnak azáltal, hogy a közvélemény által szeretett, megbecsült kategóriába tartozik, akire ráadásul oda is figyelnek?
Talán abban tudok segíteni, hogy továbbra is minden erőmmel Istennek tetsző életet próbálok élni, és ezt közvetítve járom az országot. Mert ennél jobbat nem igazán tudok tenni.
A cikk a Manager Magazin februári számában jelent meg
(A kedvesség egy nagy jackpot)
