Van, ahol annyira profin alakították át az egykori ipari létesítményeket, hogy valósággal imádják a turisták az újjávarázsolt helyet. A legjobb példa talán Zürich. Az ipari negyedre talán csak a viadukt emlékeztet. Az egykori hajógyár épülete csarnok lett, modern kis üzletekkel, művészeti boltokkal. A mellette levő üzemet kulturális központtá varázsolták. Az új negyedben egyre-másra nyíltak meg a neves szállodaláncok hoteljei. A Renaissance, a Sheraton, a Hilton ott magasodik az egykori zürichi
ipari negyedben, s talán a Le Chef a legismertebb étterme. A szakácsnő egy attraktív, fiatal hölgy, akinek művész párja az
asszony bajszos (!) képeivel díszítette a vendéglőt. Az árak persze itt is svájci szintűek. A legtöbben az öt- és a hétfogásos menüt választják, persze akkorák az adagok, hogy ennyitől egy madár is éhen halna. Viszont tényleg sok mindent újragondolt a tehetséges főnöknő.
Aranybányából „aranybánya”
Dél-Afrika kedvelt turistaközpontja egykor aranybánya volt. Golden City könnyen felkereshető Johannesburgból. Bár a nagyváros mostanában elég veszélyes. Hallottam olyan mondást, hogy
„fehér ember éjszaka ruhában nem lehet az utcán”, ami egy helyi banda jelszava volt, melynek tagjai napnyugta után minden arra járó fehér embert kifosztottak.
Golden Cityben ettől még sok a turista, hisz tényleg pazar szórakoztatóparkot varázsoltak az egykori bányából. Lift visz minket a tárnába, megnézhetjük a csilléket, előadást hallgathatunk meg az arany kitermeléséről. Ha pedig feljöttünk a felszínre, játékok sokasága vár minket, a körhintától a célbadobós bódékig. A kosárra dobálás nagy kedvence a helyieknek, de kevesen jók benne, így sikerült nekem elvinni a pink plüss óriás cápát. Nem volt könnyű hazahozni kézipoggyászként.
Az ipari termelés turisztikai hasznosításában az amerikaiak a legprofibbak. Persze Dublinban is a Guinness meglátogatása a fő attrakció, Svájcban is mehetünk még működő csokigyárba, de ahogy az Egyesült Államokban csinálják, az más szint. Atlanta legfontosabb nevezetessége a Coca-Cola központja.
A látogatók nem csupán a híres ital történetével ismerkedhetnek meg (s tudhatják meg például, hogy azért ilyen az írásmód, mert a cég első könyvelője ilyen cifrán-szépen írt), hanem egy félnapos túra végén még maguk is kreálhatnak, gyárthatnak újfajta kólát. Ezenkívül megismerhetik a világ más országainak Coca-Cola-termékeit, melyekből annyit ihatnak, amennyit csak bírnak. A magyar ízlésvilágtól talán a dél-amerikai inca kóla áll a legtávolabb... Amint elhagytuk a Coca-Cola látogatóközpontját, átsétálva az olimpiai téren, odaérünk a CNN tornyához, ahol megnézhetjük a vad tempóban dolgozó újságírókat a hírszobában. Itt az aulában kapott helyet az a sivatagi terepjáró, amellyel az iraki forgatásokon közlekedtek.
Makadámmogyoró és vulkán
A Hawaii-szigetek legnagyobb szigetén találjuk a világ makadámmogyoró- (más néven: makadámdió, makadámia; őshazája
Nemrég olyan erős kitörései voltak az egyiknek, hogy a légijáratokat is korlátozták.
A turisták ettől még hajók sokaságával próbálták megközelíteni a természetes tűzijátékot, lett is baleset belőle. Mindenesetre a vulkánokat helikopterről is megnézhetjük, magam is láttam, amint a lávafolyam hatalmas gőz- és gázfelhő kíséretében beleömlik a tengerbe.
Big Island egyébként az igazi Hawaii, a helyiek ezt a földdarabot nevezték így, s erről nevezték el az egész szigetcsoportot. Állandó megfigyelőállomáson kutatók vizsgálják a tűzhányók aktivitását. A sziget másik oldalán a friss talajon vízesések, üdezöld dzsungel, botanikus kert található, meseszép orchideákkal. S itt van nem messze az egyik nagy mogyoró feldolgozó. Makadámmogyoróból még mézet is csinálnak, de a csokikba kerül a legtöbb. A feldolgozó fala csupa üveg. A turisták minden munkafázist nyomon tudnak követni. Kérdés persze, milyen lehet itt dolgozni, hiszen folyamatosan idegenek sokasága nézi a munkásokat. Cserébe viszont nemcsak fizetnek, hanem rengeteg terméket közvetlenül a gyártótól vesznek meg.
Rossz csoki, jó csoki
A sok ipari üzem közül a Hershey a kedvencem. Míg Európában a Nestlé,
az Egyesült Államokban a Hershey’s a menő csokigyár
(a globalizáció persze már rég megkeverte a dolgokat), és a tündéri pennsylvaniai kisváros, Derry Township valóban mindenét a csokoládénak köszönheti.
Gyönyörű kis házakat képzeljenek el, csodaszép kerteket, minden tiszta, öröm lehet itt élni. Van egy hatalmas vidámparkjuk is. A legérdekesebb mégis a csokigyár és annak látogatóközpontja. Nemcsak az édességpróba miatt (gyerekkoromban a Győri Keksz- és Ostyagyárban azt mondták, bármennyit ehetek; ott döbbentem rá, képtelenség tönkreenni a céget), hanem a történetek okán is. A második világháborúban ez a gyár látta el az amerikaiakat csokival. Az ellátásért felelős vezérkari tiszt egy dolgot kötött ki: olyan csokoládét kell csinálni, amely nem olvad meg 50 Celsiusfokban sem, magas a tápértéke, olcsó és nem elég jó. Ez utóbbira azért volt szükség, hogy a katonák ne falják be rögtön, hanem csak végszükség esetén. Ez végül olyan jól sikerült, hogy az íze állítólag a benzinére emlékeztetett. De cserébe, amikor megnyerték a háborút, minden dolgozót kitüntettek. Persze azóta az íze is tökéletes.
A cikk a Manager Magazin márciusi számában jelent meg
(Barnamezős és működő célpontok)
