MM: Négy filmjét jelölték Oscarra, melyek merőben különböznek korábbi műveitől.
Szabó István: Az első filmjeim arról szóltak, hogyan keresi az ember a biztonságát a társadalomhoz való alkalmazkodásban. Erről szól az Álmodozások kora, az Apa, a Szerelmesfilm, és később a meseszerűvé nyitott filmek, mint a Tűzoltó utca 25., a Budapesti mesék. És egyszer csak közelebb akartam kerülni az emberekhez és közelebb az arcukhoz. Valószínűleg azért, mert egyre nagyobb hatással volt rám Ingmar Bergman művészete, s rájöttem, az élő emberi arcon megszülető és megváltozó érzelmek jelentik az igazi unikális dolgot a filmen, hiszen ez az, amit más művészettel nem lehet kifejezni. Ez vezetett el a Bizalomhoz, amely két ember arcára szűkült le, amit megpróbáltunk Vermeer fényvilágát követve fölvenni. Ez a tulajdonságunk később is megmaradt, s minden filmünket a fények és színek, de alapvetően a fények szempontjából valamelyik festőhöz kötöttük.
A második jelölése volt a Mephisto.
A Mephisto két szempontból állt közelebb egy nemzetközi nézőközönséghez. Mert a nácizmus megjelenési formái, egyenruhái, zászlói és a világháború az egész világon ismert. Tehát a képi nyelv, amely megjelent a filmben, ismert volt az amerikai nézők számára. Másrészt túl voltunk egy korszakon, amikor az Egyesült Államokban divat volt magas szintű értelmiségieket a politikába emelni. Egyetemi tanárok voltak Kennedy tanácsadói, de ez a világ egyszer csak megkérdőjeleződött. Ezért a Mephisto története, amelyben egy tehetséges ember arra gondol, ő majd átveri őket, s építi a maga sikerét, ebbe belebukik, mert a cinizmussal szemben nem működik a tehetség, akkoriban a levegőben volt.
Fotó: MTI / Kallos Bea
Mit érzett, amikor kihúzták a papírt a borítékból?
Sok kitűnő film volt, így rettenetesen meglepett és nagyon-nagyon örültem.
Az amerikai filmakadémia tagsága körülbelül 6000 ember, biztos, hogy minimálisan 2500-3000 ember szavaz. Két lépcsőben történik, s aki az első öt közé kerül, az akadémia szerint megérdemli az Oscart. Ezért mondják, hogy „The Oscar goes to…”, és nem azt, hogy ki nyeri.
Nem azt mondják, hogy ez érdemli, hanem az öt közül ehhez megy. Mert nem lehet tudni, hogy aki nem nyerte meg, hány szavazattal kapott kevesebbet. Lehet, hogy csak eggyel. Láttam egypár embert összetépni a már elkészült beszédét, láttam embert a boríték kibontása pillanatában már fogni a karfát és aztán nem fölállni. Henry Fonda nagyon nagy színész volt és többször jelölték, de soha nem kapta meg, mert a szerencse nem úgy hozta. Már súlyos beteg volt, amikor egy életműdíjat adtak neki. A díjkiosztás közben levetítettek egy összeállítást, Fonda arcait láttuk nagyon erős érzelmi pillanatokban, 19 éves korától 80 éves koráig. Egy gyerekarcú fiatalember öregedett meg a szemünk előtt. Majd fölment a függöny és ott állt botra támaszkodva egy pici ember. Lassan elindult előre. A közönség fölugrott és elkezdett sírni, effektíve zokogtak körülöttem az emberek. Kijött Robert De Niro, hogy átadja az Oscart, s ő is elkezdett sírni. Henry Fonda próbálta nyugtatni az embereket. Ebből látszik, milyen fontos számukra az érték, amit létre tudnak hozni, ha akarnak, s milyen fontos, hogy ilyen emberek vannak közöttük.
További lehetőségeket nyitott meg a díj? Itt Koltai Lajosra is gondolok.
Lajosnak volt egy fantasztikusan fényképezett filmje: a Megáll az idő. Azt hiszem, már ott fölfigyeltek rá. A Mephisto már csak a lökést adta meg. Én kaptam egy csomó ajánlatot. Ezeket azért nem tudtam elfogadni, mert úgy éreztem, nem ismerem a világot, amelyről szólnak. A közép-európai szellemiséget, a budapesti mentalitást ismerem. Azt mondtam, boldogan forgatok Amerikában, ha az magyar emigránsokról szól. Úgyhogy párszor lemondtam filmeket, és akkor látták, hogy ez a fiú egy pesti fiú, hát mit csináljunk vele?
Az interjú a Manager Magazin februári számában jelent meg
(The Oscar goes to…)
