Raktárosból nagyágyú

Manager Magazin: Milyen gyakran keresik meg, hogy adjon el stikában fegyvert?

Szűcs Ákos: Ne vicceljen, soha! Gondolom, ha valaki nem regisztrált Kalasnyikovot akar magának, jobban jár, ha egy bejegyzett fegyverkereskedéssel való keménykedés helyett egyszerűen szétnéz Ukrajnában vagy a délszláv régióban. Tudom, hogy tartja magát a mondás, hogy amíg az oroszok itt voltak, két sörért adták a sorozatlövőt, de ma az a helyzet, hogy ha három darab lőszer hibádzik a készletben, egy pillanat alatt becsukhatom a boltot.

Ha sörben mérnék a feketézést a fegyverpiacon, biztos nem lenne ekkora biznisz.

Maradjunk a Kalasnyikovnál. Egy ilyen ára mondjuk 300–500 ezer forint, fű alatt lehet, hogy kétmillió, de az is lehet, hogy ugyanúgy csak 500 ezer. Szerintem, akinek egy csöpp esze van, az maximum 1,5 millió forint haszonért nem fogja kockáztatni az üzletét meg pluszban a börtönt. Megint más kérdés, hogyha valaki eleve bűnözői körökben mozog, akkor gondolom, mindegy, hogy drog- vagy fegyvercsempészésért ül az ember. De ennek semmi köze a legális kereskedelemhez.

Akkor beszéljünk a legális kereskedelemről!

A fegyverpiacot alapvetően kétfelé lehet osztani: van a rendvédelmi és a polgári része. Most, hogy itthon az állam belevág a fegyvergyártásba, körülbelül eldőlt, hogy a rendvédelmi beszerzések nagy részét ezen a csatornán oldják meg a jövőben. Ez a lépés egy-két cégnek fájni fog itthon, de nem okoz eget rengető hatást. Azért speciális fegyverigények továbbra is lesznek állami oldalról, a terrorelhárítókat valószínűleg nem csak a kiskunfélegyházi üzem látja majd el.

Mekkora összegek mozognak Magyarországon ebben az ágazatban?

Az államit nehéz becsülni, mert többnyire titkos beszerzésekről van szó. A polgárit sem egyszerű, de ha a fegyvereladások mellé beleszámítjuk a tartozékok és a lőszer értékesítését is, akkor mintegy 20–30 milliárd forintról beszélhetünk. Ha szigorúan csak a fegyverekre koncentrálunk, akkor a pénzmozgás éves szinten ennek a tizede.

Az is megvan hárommilliárd.

Az biztos, hogy nem az önvédelmi fegyverek dobják meg a keresletet, mert ez gyakorlatilag nulla. Igaz, úgy tíz éve, mikor a válság miatt sorra raboltak ki bankokat, mindenki gázpisztolyt akart venni. Két hónap alatt annyi rendelést adtak le, mint máskor több év alatt sem. Aztán ez is elmúlt. Mostanában inkább a sportlövészet virágzik, főleg a gazdasági helyzet javulásának betudhatóan. Nem olcsó sport, teniszkategória: lőtérhasználat, klubtagsági, fegyver, lőszer, amelynek darabja 70 forintnál kezdődik, plusz az oktató díja. Aztán ott van a vadászat, ugye.

Ez a szegmens most pörög, nem?

Inkább azt mondanám, kicsit észhez tért a válság után. Szépen látszik, hogy amíg pénzszűke volt, ha zörgött meg kotyogott is, inkább a régivel lőttek. Sok vadász „civilben” a mezőgazdaságban érdekelt. Azt is megfigyeltem már, hogy ha jó a termés, több jut fegyverre is. Tény, van egyfajta változás ennél a rétegnél. A vadászat egyre drágább, és lassan annyian használják kapcsolatteremtésre, mint a vad elejtésére. A vadászat státuszszimbólummá vált, már nem mindegy, hogyan jelensz meg egy ilyen társaságban. Úgy veszem észre, nőtt azoknak a száma, akik a hazai és európai vadászat mellett megengedhetik maguknak, hogy Afrikába is elmenjenek.

Az elitizmus felnyomta az árakat is?

Ennek kapcsán azt tudom mondani, hogy az ötmillió feletti fegyver azért még mindig ritkaság itthon. Nálunk a lélektani határ egy fegyver esetében 1-1,5 millió forint környékén van. Ha erre még vesz valaki egy optikát, az még egymillió. Viszont, hogy a forint–euró árfolyama kilépett a 330-as tartományba, azt a vevőknek is meg kellett szokniuk. Az első hónapokban még lenyeltük, hogy kisebb haszonkulccsal dolgozunk, de amikor már a harmadik szállítmány jött, akkor emelnünk kellett az árakon. A fegyver Magyarországon ugyanannyiba kerül, mint külföldön, csak miközben Ausztriában 19 százalék az áfa, nálunk 27. De nem csak ezért vált szokássá, hogy a határon túlra mennek a magyarok fegyvert venni. Butaság, de néhányan presztízskérdést csináltak abból, hogy a vadászok német vagy ausztriai üzletből vásároljanak. Hiába ugyanazt veszi, mint amit mi is kínálunk.

Annyi a távcső, mint a fegyver?

Higgye el, jók azok az optikák! Lehet 300 ezerért is jó minőségűt kapni, afölött meg az vásároljon, akinek tényleg nem kérdés a pénz. Az előbbivel is kiválóan lehet vadászni, de az egymilliósnak élesebb és tisztább a képe, szürkületben kicsit tovább látni vele, több fényt ad a szemnek. Ez tényleg csúcstechnológia, a lencséken kutatók dolgoznak, hogy miként csiszolják tökéletesre, és milyen bevonatokat használjanak.

Kanyarodjunk vissza a fegyverekhez!

A legfontosabb a biztonság, minden más csak esztétika meg egyediség. Van olyan fegyver, amely azért kerül egymillióval többe, mert különleges fából készült a tusa. Az alapminőség valahol félmilliónál már adott. Vásároltak tőlem már közel 10 millió forintért is fegyvert, mert annyi kézi vésés és olyan egyedi fa volt rajta. De lőni nem lehetett vele pontosabban, mint díszítés nélküli testvérével.

Minek ilyen méregdrága puska a susnyásba?

Lehet, hogy használja, lehet, hogy beteszi a vitrinbe. Egy ilyen darab már inkább ékszer. Előveszi, lő vele egyet, megtakarítja. Ezeket legtöbbször már a maga boldogságára veszi az ember, hogy elnézegesse, mint egy festményt.

Gazdagok szokása, vagy tradíció?

A saját vevőinket ismerve ez is, az is. Sok közöttük a cégvezető és a vállalkozó. Tényleg sok pénz, de azért manapság nem ritka, hogy millió körüli fizetéseket visznek haza közepesen magas beosztásban lévők is. Abból azért ki lehet gazdálkodni akár egy néhány milliós fegyvert is. Aztán láttam olyat is, hogy bejött valaki, megkérdezte, melyik a legdrágább fegyver. Megmutattam, tetszett neki. Mondta, hogy azt kéri, és elment. Utána bejött egy másik úr, aki meg kifizette. Biztos ajándék volt, vagy köttetnek így üzletek. Az viszont rendszeresen előfordul, hogy megkérnek, ha esetleg a feleség bejönne hozzánk érdeklődni a sokmilliós fegyveréréről, mondjuk azt, hogy csak néhány százezerbe került. Amúgy egyre több a női kuncsaftunk.

Van olyan kérés, amit nem tud teljesíteni?

Szinte nincs, minden csak pénz kérdése. Bármit be tudok szerezni, ami legálisan beszerezhető, a kérdés, hogy megéri-e. Sokszor a beszerzés költsége többszöröse lenne a termék árának. Azt azért tudni kell, hogy nem vagyunk túl jó alkupozícióban a külföldi gyártókkal, főleg az Egyesült Államokban. Az egyikük mondta egyszer, nekik mi kerekítési tényező vagyunk: az éves magyarországi rendelést két óra alatt gyártják le. Európán belül egy fokkal jobb a helyzet.

Ön az egyik legnagyobb magyar nagykereskedő, a Magnum Vadász és Hajós Kft. ügyvezetője. Nyilván van rálátása a versenyre.

A piac sokszereplős, de köztük igazán nagyok csak hárman-négyen vagyunk. A volumen stabil, 10–15 százalékos kilengésnél nincs benne több. Mi 70-nél is több külföldi partnerrel dolgozunk együtt, főképp a viszonteladásra koncentrálunk. A nettó árbevételünk egymilliárd környékén alakul, nagyjából ezer fegyvert értékesítünk. Csak néhány saját üzletünk van, inkább a raktárkészlet bővítésére figyelünk. Igaz, a fóti egységünkhöz hasonló kevés van Európában is: a bolt alatt ugyanis egy lőteret is üzemeltetünk. Szóval, ha megtetszett egy fegyver, azt nálunk azonnal ki is lehet próbálni. A versenytársaink közül viszont akad olyan, amelyik a kiskereskedelemre fókuszál, és sok saját üzletet működtet. Vannak új szereplők is, de akárhogyan is nézzük, a fegyverkereskedelem a tradíció világa, nehéz ide betörni.

Létezik divat a fegyvereladásban?

Nagy ördöngösségek a technológiát tekintve nincsenek. Az eszközök nyilván precízebbek, mint korábban, de az alapkoncepció a fegyvereknél nem változik. Egy amerikai gyártó egyszer próbálkozott az elektromos elsütéssel, de egy év után kivezette a kínálatból. Mondom, a tradíciót nem egyszerű megkerülni. Ezzel együtt is vannak olyan trendek, amelyek évről évre kihatnak az értékesítésre, és mivel a fegyverbeszerzés sokszor 3–12 hónapos folyamat, nekünk nem árt a „jövőbe látnunk”, de legalábbis törekednünk rá. Manapság a műanyag puskatus sokkal elfogadottabb, mint korábban volt. A biztonság mellett a praktikusság is szempont lett. A kalibereken belül is időszakosan egy-egy divatossá válik, aztán eltűnik. A lőszereknél egyébként hihetetlen fejlesztés folyik mind Európában, mint Amerikában. Finomítják a lőpor összetételét, új magtípusok jelennek meg, szóval itt inkább van élet.

Azt mondják, a használtfegyver-importban is nagy a nyüzsgés.

Az a baj ezzel, hogy egyrészt nagyon a határán billeg az illegális tevékenységnek, másrészt a legálisan működő üzletek elől veszi el az ügyfeleket. Arról van szó, hogy külföldön a fegyverek értékvesztése sokkal gyorsabb, ezért a külföldi használtfegyver-piac választéka és árai is sokkal kedvezőbbek. Erre jöttek rá néhányan, és hoznak be „üzletszerűen”, de a saját nevükre évi több fegyvert, majd adnak túl rajtuk idehaza. Nincs kereskedelmi engedélyük, és nem is adóznak utána. A kérdés, hol kezdődik az üzletszerűség határa. Én ezt engedélyekkel és rengeteg adminisztrációval tudom csak megtenni: szállítás, vámolás, jelentés, adófizetés. Értem, hogy nem lehet mindent szabályozni, de ez a kérdés talán megérne egy jogszabály-változtatást.

Rossz a hazai szabályozás?

Nyilván lehetne rajta finomítani, de alapvetően jó, nincs komolyabb gond vele. Kisebb bosszúságokat tudok mondani: abszurd, hogy a napi lőszerfogyás jelentésének az elkészítése napi 3–6 órát vesz igénybe, és egyelőre nem sikerült automatizálni. Az egységes EU-s szabályozás is tartalmaz érdekességeket. Értem, hogy küzdeni kell a terror ellen, de most ott tartunk, hogy egy légpuskára szerelhető optikát a nagyítása miatt haditechnikaként kell kezelnem.

Majd elfelejtettem megkérdezni: hogyan csöppent bele a fegyverek világába?

Úgy, hogy autóelektronikai műszerész akartam lenni, mert azt gondoltam, egy csomó pénzt fogok keresni azzal, hogy megjavítom az elromlott fedélzeti számítógépeket. Az elsők közt lehettem volna, csakhogy az volt az első induló évfolyam, a tanároknak annyi fogalmuk volt akkoriban erről, mint nekem, szóval egyszerűen nem tudták megtanítani a szakmát. Érettségi után fogtam magam, és 1996ban eljöttem ide raktárt pakolni. Ahogy az lenni szokott, én voltam az utolsó ember a vállalatnál. Az volt a szerencsém, hogy a mindig is a véremben volt, és ezt mások is észrevették. Így aztán egyre több feladatot kaptam, és egy nap a tulajdonosok megbíztak az ügyvezetéssel. Az évek alatt közgazdász- és marketing-mesterdiplomát is szereztem, és próbáltam a tudást mindenhonnan és mindenkitől magamba szívni. Ha van időm, néha még most is beállok a pult mögé. Tudom, hogy romantikusan hangzik, de számomra még mindig a vevők bizalma a legfontosabb.

Az interjú a Manager Magazin novemberi számában jelent meg

(Raktárosból nagyágyú)

Manager Magazin – HU