Manager Magazin: Talán kevesen tudják önről, hogy a tudomány világából érkezett a politika világába. Miért váltott?
Járóka Lívia: Végzettségem szerint antropológus vagyok, de korábban számos – főleg külföldi – roma civilszervezetnél is tevékenykedtem. Harminc éve ismerem az itthoni szereplőket, közülük is sokakkal dolgoztam együtt. Egykor a Közép-európai Egyetemen tanultam, utána a szombathelyi tanárképzőn, majd a University College of Londonban is az első roma diákok között voltam, így rengeteg lehetőségem nyílt arra, hogy ne csak terepmunkára menjek, hanem teszteljem a konkrét ötletei met, kis projektjeimet. Nemcsak kutatóként, hanem – ahogy akkor neveztek – akcióantropológusként is működtem, így pénzügyileg függetlenül, önkéntesként sok tapasztalatot szerezhettem közvetlenül a szegényektől. Ekkor már magyar politikai pártoknak is szakértettem a romákat és szegényeket érintő kérdésekben. A családom is elfogadta, hogy stresszes és sokszor igazságtalansággal kövezett, egész emberes feladatot vállaltam. Ez lett a miszszióm.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Az édesapámtól egyébként nagyon pozitív indentitásképet örököltem, az ő családjából is csupa jó benyomás ért, pedig nehéz anyagi körülmények között nevelték a hat gyereküket. Édesanyám nem roma származású, ugyancsak szegény és nagyon dolgos családba született, s bár mindkét oldalon voltak eleinte ellenérzések, mindig toleranciára, kemény munkára, felelősségvállalásra és emberségre tanítottak. Édesapám például hétvégente nevelőotthonos fiúkat látott vendégül nálunk, azért hogy lássák, hogyan is működik egy férfi apaként, férjként, melósként egy családban. Végül azért döntöttem a politika mellett, mert egyetemistaként EU-s ellenőrök angol tolmácsaként első kézből tapasztaltam, hogy az unió hogyan herdálja el az adófizetők pénzét nem működő projektekre. Ez adta a végső lökést. Az volt az érzésem, hogy semmit sem tehetek az ügyben, ha nem vagyok jogalkotó, és nem lépek ki a civil- vagy „álcivil”-szervezetek szorításából. Egyébként nem szerettem korábban a szereplést, igazán sosem készültem politikusnak. Szívesebben írtam és kutattam. A Fidesz egy véletlen folytán figyelt fel rám. A soproni Szájer József volt az, aki először kért meg, írjam le, miként segítenék a romák helyzetén. A sors fintora, hogy épp egy Fidesz-kritikus írással loptam be magam a szívükbe. Szájer felhívott, hogy számítanának rám, ha ütni szeretném az asztalt a cigányság nevében.
Azóta is rengeteg kezdeményezés, projekt fűződik az ön nevéhez. Van kedvence?
Helyi szinten a Ghy jagallo integrációs program Marosvásárhelyen, amely identitás- és magyarságmegőrzést végez Puczi Béla marosvásárhelyi hős eredeti erdélyi közegében, Puczi nagysága előtt is tisztelegve. Itt dolgos, rendes roma magyar családok kényszerülnek elhagyni bádogotthonaikat, és hajléktalanként élni. Itthon pedig a Farkas János Grund Program elterjesztése a szívügyem. Édesapám és az öcsém is nagyon jó focista volt, a párom országos szinten remek úszó, az ő indíttatásukból és a kormány anyagi segítségével valósítottuk meg ezt a fociakadémiát. Nemrég újabb hatvan gyermeket kezdtek el itt edzeni. A részt vevő fiúk mára elvégezték a szerszámgéplakatos-szakmunkás szakot, a húszból négyen családot alapítottak, dolgoznak, a többiek pedig továbbmentek érettségire, és mára olyan jó focisták, hogy háromévnyi munka eredményeként mintaprogramról beszélhetünk! A kormány egyébként kétszáz hasonló kezdeményezés elindítására adott lehetőséget az idei tanévtől. Ma már inasképző program keretében szeretnénk vállalkozókká, profi focistákká, földműves gazdákká, szociális munkásokká, mérnökökké vagy akár polgármesterekké nevelni őket.
Csupa olyan fiatallal ismerkedtem meg az iskolában, akiket korábban teljesen leírtak. És láss csodát, most ezeknek a fiúknak egy része az érettségire, egyetemre készül. Sokszor úgy érzem, hogy a magánprojektjeimre amúgy büszkébb vagyok, mint a politikusi eredményekre. Bátran állíthatom azt is, hogy a családomban mára mindenkit megfertőztem! Az öcsém, aki harmincéves futballkarriert tud a háta mögött, és eredetileg jól kereső fogtechnikus volt, most az előző fizetése töredékéért dolgozik ezekért a célokért. Ugyanígy a jazzénekes-zeneterapeuta húgom is. Tényleg sok a családi kezdeményezésünk. Ezeket azért is folytatom, hogy arra sarkallják az embereket, hogy a magánéletben is segítsenek egymásnak.
A példa nagyon fontos és ragadós!
Ha pedig uniós érdemet kell említenem, az egyértelműen az Európai Roma Stratégiai Keretterv. Nagyon remélem, hogy hamarosan sikerül ezt összeurópai szegénység elleni és romastratégiává bővíteni. Ez 120 millió embert célozna. Európa-szerte még mindig vannak az átlagember számára szinte elképzelhetetlen élethelyzetek. Romatelepek, ahol nincs víz vagy tűzifa, WC pedig csak a kukoricaföldön.
Van hiányérzete egyes eredményekkel kapcsolatban?
Régebben mindig azt gondoltam, hogy mostanra már mindent megoldok, nem igazán lesz szegénységi kérdés. Jó lett volna, ha ma már csak a rákkutatással, az afrikai szegénység felszámolásával vagy a Balkán felhúzásával tudnék foglalkozni, vagy a másik szenvedélyemmel, a klímavédelemmel. Sajnos végül nem így lett. Az az igazság, hogy a tagállamokban nagyon gyorsan változik a helyzet, az unió döntéshozatala pedig lassú. Nekem valahogy ezzel kell versenyeznem, ezt kell meghaladnom.
Az elmúlt tizenöt évben az európai politikában végeztem „érzékenyítést”, itt voltak eredményeim. Nagyon szeretném ugyanezt a munkát az európai roma közösségben is elvégezni. A romáknak is tisztában kell lenniük az európai jogaikkal és kötelességeikkel, nekik is tudniuk kell részt venni a döntéshozatalban, vagy például helyi szinten indulni uniós pályázatokon. Ki kell nevelni a következő évtizedek roma vezetőit. Nemcsak gazdaságilag, hanem pszichésen is óriási feladat vár ezekre az emberekre. Magam is megtapasztaltam, és sokan mások is. Elvégre harminc évig mellőzve voltak. Ebben szeretnék még segíteni. Az idő viszont szorít, én pedig egyre gyorsabban fáradok. De érzem, tudom, hogy annyiszor fogok nekifutni, ahányszor nem sikerül.
Mit lát, milyen a magyarországi romák helyzete Európa többi részéhez képest?
Jobbak vagyunk e téren, mint a tagállamok többsége. De ez a minimum, hiszen mi voltunk a kezdeményezők. Mi figyelmeztettük a nyugat-európai országokat arra, milyen gazdasági és munkaerőpiaci kihívásokkal jár a szegények integrációja. Még senki nem gondolt erre, amikor mi Magyarországon már igen. Az EU egyébként nagyon sok romapárti civilszervezetet támogat, de ezek egy része kifejezetten ártalmas. Olyan NGO-k, amelyek bejelentkeznek romaprojektekre, de nem azt végzik el, hanem más politikai ügyeken dolgoznak. Például pénzért hívnak romákat tüntetni. Láttam már olyat is Európában, hogy egyházak és álroma civilszervezetek roma gyermekek photoshopolt képeivel csaltak ki pénzeket. Tényleg rengeteg a visszaélés. Egykor voltak javaslataink a probléma kezelésére, de egyes tagállamok azzal érveltek, sértő a romákra nézve, ha Brüsszelből ellenőrzik a támogatások sorsát. A Tanácsban vétóztak volna a britek, a svédek és a dánok, így ez végül nem ment át, ennek isszák most a levét az európai romák. Hihetetlen, de az EU sokszor tényleg lassú, nem elég innovatív és paternalista. Egy kelet-közép-európai, pragmatikus megoldásokat megszokott országnak, csapatnak ez azért meglepő.
Szükségszerű romának lenni ahhoz, hogy valaki a politikában hiteles legyen romaügyben?
Találkoztam már olyan emberrel, aki nem roma létére kifejezetten ügyes volt. Sőt, fordítva is akad példa bőven! Amikor épp a romák nem elég jók a saját ügyük képviseletében. Szerintem nem szükséges romának lenni ahhoz, hogy értsd a szakterületet. Egyébként máig nagyon sok levelet kapok, amelyben nem roma emberek megköszönik az általam elvégzett munkát. Nagyon jólesik! Józsefvárosból húsz évvel ezelőtt keresett fel egy férfi, Varga István akkori képviselő, akivel öt év után nemrég vettem fel újra a kapcsolatot, és a mai napig levelezünk arról, hogy még mit kellene letenni az asztalra a szakképzés reformja érdekében. Hatvan-hetven éves, nem roma ember. Inspirál.
A roma közösségen belül akadnak kritikusai?
Hogyne, rendszeresen kapok kritikát! Sokan még azt is nehezen viselik el, hogy nő vagyok! Sokaktól tanulhattam, de sokak mellől ki is koptam, sok embertől kellett utólag elhatárolódnom szakmai vagy erkölcsi megfontolásból. Most nem csak a roma közösségről beszélek. Annak viszont tudok örülni, ha a megfogalmazott bírálat építő és ad nekem valamilyen támpontot vagy ötletet. Lassan harminc éve jelen vagyok a hazai cigánytelepeken vagy a nagyvárosi német és francia gettókban, a görög, olasz, szerb és macedón menekülttáborokban. Ott pedig nem köntörfalaznak, őszintén elmondják, mit gondolnak a munkámról. Úgy hiszem egyébként, hogy még feladatom, hogy bekapcsoljam a romákat, az elnyomottakat és szegényeket a folyamatba, és igenis kérjem, hogy értékeljenek. A romák és a szegények sajnos a véleménynyilvánításból is ki vannak szorítva. Hiába írok én Brüsszelben remek terveket, ha nem látom az eredményét, ha nem kapok visszajelzéseket. Rám amúgy is igaz, hogy nem annyira szeretem a protokolleseményeket. Sokkal szívesebben vegyülök, beszélgetek, tervezgetek, agyalok az emberekkel.
Nem bánná, ha a romakérdésben – párthovatartozás nélkül – más politikusok is nyomatékosan hangot adnának a véleményüknek, szót emelnének a cigányok érdekében az EP-ben?
Ebben a kérdésben a politikusoktól egyetlen viselkedés az elfogadható, mégpedig az abszolút támogatás. Ezt már jó régen megtanultam. Ezt az együttműködést nekem a romák érdekében kell megteremtenem. Nem érek el semmit egy olyan dokumentummal, melyet az Európai Parlamentnek csak a fele szavaz meg. Szerintem a magyar ellenzéki EP-képviselők is pontosan tudják, mit kellene csinálni a szegénységfelszámolás, illetve a romák helyzetének javítása érdekében. Igenis, be kell állniuk a mostani roma jelentéstevők mögé. Ha úgy tetszik, ezt el is várjuk tőlük!
Marad egyáltalán szabadideje, hogyan kapcsolódik ki?
Sajnos, mára tényleg nincs sok szabadidőm. A gyerekeim lassan felnőnek, szeretnék a szüleimnek és a testvéreimnek, az anyósomnak és a férjemnek többet adni magamból, de ez nagyon nehéz. Ha mégis akad egy kicsi „énidő”, akkor azt szeretem tényleg tartalmasan, a családdal tölteni. A fiam focimeccsein rendszeresen ott vagyok, a többi szülővel is jó barátságot ápolunk. Régebben imádtam táncolni, tangót, salsát és néptáncot is tanultam. Mivel muzsikus cigány családból jövök, a zongorázást nem hagytam el, a gyerekeim is zenélnek. Most Járóka papával, a soproni zenészcsaládok képviselőivel és az ő gyerekeikkel szervezünk jótékonysági zenekart. Egy időben nagyon szerettem a művészfilmeket, egykor érdekelt a dokumentumfilm-rendezés is. Ma már nincs türelmem leülni és végigkövetni egy történetet. Úgy érzem, hogy elveszi a figyelmemet a valós eseményekről. Most például arról, hogy Marosvásárhelyen ötven után újabb tizennégy gyermek lakhatását intézzük. Ők az utcán kényszerülnek aludni. Az unió minden lehetséges szervezetéhez és vezetőjéhez fordultunk már a kilakoltatott erdélyi családok ügyében. Így most inkább azon agyalok, hogy vajon megérkeztek-e már a nekik szánt adománysátrak, és hogy 2020-ban, a 5G korában mindezt hogy engedhetjük meg?!
A cikk a Manager Magazin februári számában jelent meg
(„Annyiszor futok neki, ahányszor nem sikerül”)
