Manager Magazin: Hogyan hat a koronavírus-járvány a horgászatra, illetve az azt kiszolgáló üzletekre?
Walter Tamás: Ha az ember nem társasági eseményként gondol a horgászatra, hanem önállóan vagy szűk családi körben végzi, akkor a járvány szempontjából a legjobb helyen van a vízparton: nincs semmilyen veszélynek kitéve, ráadásul kint a szabadban, a friss levegőn hódolhat a szenvedélyének. A háttériparág viszont érthetően megsínyli a korlátozó intézkedéseket, például Franciaország legnagyobb horgászbolthálózata, a Pacific Peche is csődbe ment. Nyilvánvalóan a mi érdekeltségünket, a WalterLandot is érinti ez a mindenkinek új helyzet, mint az élelmiszerboltokon kívül lényegében minden céget a kereskedelemben. De szerencsére az elmúlt évek munkájának köszönhetően a cash flow-nk és az eredménytartalékunk lehetővé teszi, hogy akkor is fennmaradjon az áruház, ha szélsőséges esetben, ne adj’ isten, egy évig nem nyithatnánk ki.
Pörgessük vissza az idő kerekét: igaz, hogy már négyévesen horgászott?
Nagyjából igaz, de bizonyítani senki sem tudta, hároméves ugyanúgy lehettem, mint öt. Egy biztos, a tőserdei Holt-Tisza volt a helyszín, ahol apámmal először kergettünk csónakból vörösszárnyúakat. Mivel kecskeméti vagyok, ez volt a legközelebb; ha vizet akartam látni a fürdőkádon kívül, gyakran jártunk oda.
A természet közelsége vagy a pecázás technikai része vonzotta annyira, hogy végül ezt az utat választotta?
1975-ben születtem, akkor nem voltak kütyük, más volt a szórakozás. A labdát vagy egymást rugdostuk a grundon, esetleg elmentünk biciklizni, aki pedig olyan szerencsés volt, mint én, az hétvégente horgászott az apjával. Csak a gimnáziumi évek vége jelentett törést, amikor komolyan kellett venni a tanulást. Adott volt a feladat: méltó módon leérettségizni és bejutni az egyetemre, így hiába szereztem meg a jogosítványt, s hajthattam volna önállóan is a vízpartra, nem horgászhattam annyit, amenynyit szerettem volna. A Közgázon aztán visszanyertem a szabadságomat, ritkán voltam én az akadálya annak, hogy a 600 fős előadóba ne férjen be a 900 tagú évfolyam.
De az első versenyein ekkorra már régen túl volt.
Tizenhat éves voltam, amikor egy egyhetes horgásztábor végén egy lány miatt beneveztem az utolsó napi versenyre. Addig távol állt tőlem a rivalizálás, de rögtön az első versenyt megnyertem. Kemény narkónak bizonyult, hogy a kedvenc hobbim összekapcsolódik azzal, hogy a végén megtapsolnak, és bennem volt az a büszke, győztes érzés. Attól a pillanattól versenyhorgászként tekintek magamra.
Mekkora bázisa van idehaza a horgászatnak?
Jó két évtizeden keresztül legfeljebb 300-350 ezer főre becsültük a hazai horgászok számát, de az elmúlt öt év markáns növekedése révén tavaly már több mint félmillió állami horgászjegyet váltottak ki. Ha pedig hozzászámoljuk az őket elkísérő családtagokat, akkor bőven egymillió feletti azoknak a száma, akik a vízpartokon töltik a hétvégéket. Ennél jóval kevesebben versenyzünk, a versenyengedélyek száma 2000-2500 körül mozog.
Helyünk a világban
Nemzetközi összehasonlításban mit mutatnak ezek a számok?
Érdemes lakosságarányosan vizsgálni a mutatókat, de ahogy nem mindegy, hogy egy ország tíz- vagy hatvanmilliós, úgy az sem, hogy van-e tengere. Ha csak az édesvizeket, a folyók, tavak, belvizek horgászatát nézzük, az ötszázalékos hazai penetráció bőven átlag feletti, sőt, az egykori keleti blokk országaiban kimagasló. A tenger által határolt országok között vannak persze milliós horgásznemzetek, de egy tengerparti halászfaluval nem is lehet versenyezni, ahol háromból két férfi horgászbotot ragad az év során. Hiába édesvízi versenysport a miénk, ahol van tenger, ott lényegesen nagyobb az iparág, több a nagyker, a horgászbolt, a disztribútor, az önálló márka, ebből adódóan erősebb a szponzoráció, évtizedekkel hamarabb épült fel a sportág.
Mely országok viszik a prímet?
A nemzetközi édesvízi versenyszövetségnek, a FIPS-nek közel 50 ország tagja, Ausztráliától Kínán át az Egyesült Államokig mindenki benne van. Ha összevetjük az egyes kategóriákat, a férfi-, női, ifjúsági, egyéb világranglistákat, az elmúlt tíz év alapján ott vagyunk a legjobbak között, Angliával és Olaszországgal karöltve. Azért Franciaország, Belgium és Hollandia is fajsúlyos tényező, de előttük járunk.
Ideális esetben hogyan épül fel egy éve?
A kontinentális klímából adódóan mi nem versenyzünk télen. A világversenyek nyáron és kora ősszel vannak, ezekre igyekszünk a lehető legjobban felkészülni kora tavasztól, de a szezonunk alapvetően március végén, április elején indul és október végéig tart. Januárban–februárban a horgászboltunk, a WalterLand ügyeit intézem: leltár, évindítás, éves szerződések véglegesítése, árufeltöltés, miegymás. De ha tehetem, az év elején el is elrepülők valahova a Karib-térségbe két-három hétre horgászni, Kuba például visszatérő állomás a maga egyszerűsége és halbősége miatt. Májustól szeptemberig viszont egyetlen szabad hétvégém sincs a családra, hiszen egymást érik a kvalifikációs versenyek, a válogatott, majd a világversenyre való felkészülés. A nyári időszakban sokszor ők kísérnek engem a versenyekre, illetve igyekszem az év végén, novemberben, decemberben bepótolni a kimaradt időt.
A horgászbolt által megtermelt profitot forgatja vissza a versenyzésbe?
Ez egy szimbiózis, a legjobb fajtából, de azt fontos kiemelni, hogy a mi versenyzésünk sosem volt pénzdíjas, a világbajnoki címért sem jár semmi. Magyarországon az a jellemző, hogy aki jól megél a horgászatból, annak van valamilyen csatolt horgászvállalkozása. Miután elvégeztem a Közgázt külgazdasági fő- és politológia mellékszakirányon, lett volna hová mennem akár pénzügyi vonalon is az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején, de egyrészt nem vonzott a hétfőtől péntekig öltöny és nyakkendő, másrészt, így megint csak búcsút inthettem volna a pecának.
Ha egy üzlet beindul…
És így kötötte össze a kellemeset a hasznossal, a saját céggel.
Csakhogy pénzem nem volt, nagy gyűjtésbe kezdtem. A horgászbarátságok erősek, összefogással valahogy megoldottuk. A webshopot 2000-ben indítottam el – ez akkor olyan volt, mint ma az űrkutatás –, 2001-ben pedig megnyílt az első fizikai bolt, amelyből azóta van három: Soroksáron, Újbudán és Dunakeszin. Belevághattam volna egy pékségbe is, csakhogy a kiflisütésben nem hoztak volna pluszt az időközben elnyert trófeák, a szakmai megbecsülés, a hírnév.
Mi jelentette a mérföldkövet?
Eltelt három-négy év, mire kellően erős és stabil lett a vállalkozás ahhoz, hogy azt áruljunk benne, amit szeretnénk. Így aztán elkezdődött a termékfejlesztés, 2005-ben jöttek ki az első Serie Walter botok. Azóta két saját brandünk van, az egyik kifejezetten versenyhorgászatra, a másik általános, békés halpecára. Bár csak a teljes forgalom 10– 15 százalékát hozzák ezek a termékek, a profitabilitáshoz nagyobb arányban járulnak hozzá, hiszen nincs közvetítői én állok a tervezőasztalnál, a végterméket pedig közvetlenül a gyártótól kapom.
Mekkora a cég árbevétele?
A 2010-es évek közepén érte el a milliárdos szintet a forgalom, azóta pedig már a 1,5–2 milliárdos sávban mozog. De ha már a szimbiózist említettem, a feleségem, Dia családja alapította Makón a Maros Mix etetőanyaggyárat. Más a kiskereskedelem és a gyártás, de ez is egy több száz millió forintos forgalmú cég több tucat emberrel, és itt is elsősorban a versenyhorgászatot kiszolgáló etetőanyagokat, csalikat gyártunk.
Kijelenthető, hogy nemcsak a horgászat, hanem a hozzá kapcsolódó üzlet is a szenvedélye?
Azért szeretem azt, amit csinálunk, mert az élet napos oldalán vagyunk. Lehet profin működtetni egy gyógyszertárat is, de oda általában azért megy be az ember, mert valami baja van. Hozzánk viszont úgy tér be mindenki, hogy a kedvenc hobbijával kapcsolatban örömmel nézelődik, a hétvégére készülve akár órákat tölt el itt, közben elfogadja a segítséget, érdekli, amit mondunk neki.
Összességében mekkorára tehető a horgászfelszerelések hazai piaca?
Amikor elkezdtük a 2000-es évek elején, még tízmilliárd forint körül lehetett, most viszont már inkább húszmilliárd körül mozog. Az online értékesítés 10–15 százalék, ennél jóval magasabb arányra azért nem is lehet számítani, mert a többség még mindig szereti kézbe venni, kipróbálni az eszközöket, mielőtt pénzt áldozna rá. Ha pedig a horgászat nemzetgazdasági szerepére gondolunk, több tízmilliárdos közvetett költést jelentenek a szállásbevételek, az üzemanyag-értékesítés és a többi kapcsolódó kiadás.
CSALÁDI KÖR
Igazi horgászcsalád Walter Tamásé, hiszen a felesége, Walter-Barna Diána is világbajnok, de a lányaik, a hétéves Petra és a négyéves Nóra is otthonosan mozognak már a vízparton. „Bár a környezetemből senki sem gyakorolt rám nyomást, magától értetődő volt, hogy a család férfi tagjaihoz hasonlóan kislányként én is horgászni menjek” – emlékszik vissza a kétgyermekes édesanya a kezdetekre. Így aztán nyolc-kilenc évesen az ifik között versenyzett, éppen csak betöltötte a tízet, már vb-n járt, és ahogy elmúlt 13, csapatvilágbajnok volt. Aztán az általános iskola végétől egészen 19 éves koráig háttérbe szorult a peca, a sportban inkább kézilabdára váltott, tinédzserként pedig sok minden más jobban érdekelte, mint a horgászat. Ahogy visszatalált a stéghez, hamar jöttek azonban a nagy eredmények. Tamással tíz évvel ezelőtt is a női válogatottnál találtak egymásra, ahol Dia versenyzett, későbbi férje pedig a másodkapitány volt. Bár a családalapítás, az anyává válás új értelmet adott az életének, ekkor már nem távolodott el a pecázástól, egyéni világbajnoki címét például 2014ben, a két gyerek születése között szerezte. „Anyaként nyilván nehezebb elszakadni, de a nagyszülők segítségével azért meg lehet oldani. A gyerekek körüli teendők után másképp várja az ember a horgászatot, jólesik néhány órára valami másra koncentrálni” – állapította meg Dia. A szülők egyelőre úgy látják, most még a nagyobbik lányuk is kicsi ahhoz, hogy versenyezzen, hiszen az U15 a legalsó kategória. Petra és Nóra sokat horgászik, örömmel is teszik, versengenek, hogy melyikük fog több snecit. De talán jobb lesz, ha csak akkor indulnak majd versenyen, amikor már van esélyük sikerélményeket szerezni. Dia kitért arra is, hogy a versenyek után sietnek visszaengedni a halakat a mérés után, de ha puszta kedvtelésből mennek ki a vízre, akkor előfordul, hogy a kifogott harcsát vagy süllőt hazaviszik.
Ázsiai túlsúly
A háttériparágat is azok a nemzetek uralják, amelyek a versenyhorgászatban az élen járnak?
Jó ideje különvált a márka és a gyártás helyszíne. Ma már szinte minden Ázsiában készül, horog és orsó főleg Japánban, Koreában, Malajziában és Kínában. A Made in Japan felirat a hagyomány és minőség hordozója a mai napig, ezt egyelőre nem ellensúlyozhatják sem a tőzsdén jegyzett nagy amerikai szereplők, sem pedig a minőségre de kevésbé tőkeerős európaiak.
Alighanem a határ a csillagos ég, de egy földi halandó mennyiből hozhat ki egy jobbfajta horgászfelszerelést?
A Forma–1 a csillagos ég, ez „csak” horgászat. De mivel egyre több az új belépő, számunkra is meghatározó az ő ellátásuk. Ha például valaki holnaptól feederes pontyozásra adja a fejét, annak szüksége lesz két-három botra, két-három orsóra és egy alkalmas székre, mindehhez 100–200 ezer forintot érdemes magával hoznia. Mert bár egy bot-orsó szett már öt–tíz ezer forintból is kihozható, de az olyan is, valószínűleg azt nyolc-kilencedszer is meg kell majd újra venni. Ha valaki már hosszú évek óta horgászik, az összességében könnyen elkölthetett 300–500 ezer forintot is felszerelésre, a nemzetközi szintű versenyhorgászat pedig egy–két millió forint eszközigényű.
Melyik sikerére a legbüszkébb?
Három éve már két kategóriában versenyzem, úszós és feeder, ami még sűrűbbé tette a levest. A 2016-os plovdivi úszós-csapatvilágbajnoki címet azért tartom nagy becsben, mert 2003 óta várt a válogatott az újabb vbaranyra, de abból a sikerből még nem vehettem ki a részem, hiszen csak egy évre rá kerültem be, igaz, akkor már egyéni világbajnokként. Addig 13 éven át ezüst- és bronzérmekkel kellett beérni, de hasonló eufóriát váltott ki belőlem a 2019-es feeder-vb-cím is, szintén csapatban, Dél-Afrikában. A legnagyobb teljesítmény viszont a második, 2006-os egyéni sikerem volt, az helyezte el a családunk nevét a többszörös világbajnokok kasztjában, ahova bő fél évszázad múltán is mindössze heten tartoznak.
Van kedvenc helyszíne?
Évi 200 nap horgászat a cél, ebből 120–140 versenynap vagy tréning, a többi kedvtelés, kikapcsolódás. A versenyhorgászat szempontjából a kedvenc pályám Szlovéniában a Száva radečei szakasza, ahol a fizikai erőre és a technikára egyaránt szükség van. A kedvenc horgászvizem pedig a Duna, az örök társam. A versenyzéssel hamarabb hagynék fel, mint az itteni ragadozóhalas horgászatokkal.
Fizikailag mennyire viseli meg a versenyzés?
Nyilván ebbe is bele lehet fáradni. A tapasztalat a legfontosabb, a vízparton eltöltött évtizedek, a rezgések magadévá tétele, de ettől még fontos a fizikai faktor. Nem foglalkoztam vele 34-35 éves koromig, míg el nem kezdtem érezni a derekam és a lábaim. Hiába, a 13 méteres bot kétszer akkora, mint Toldi petrencéje volt. Bár karbonból van, az erőkar és az oldalszél nem játék. Ha négy óra alatt ezer halat kell kifogni, akkor nem jó, ha a derekadat a csigolya tartja a hátizom helyett. Nem kerülhető el a konditerem és az uszoda, tennem kell azért, hogy tíz év múlva is élesben tudjak még versenyezni.
A cikk a Manager Magazin áprilisi számában jelent meg
(Nagy dobások, nagy halak)
