A fejlesztéspolitika megosztott
Az egyik megközelítés közvetlenül a szegény rétegeket célozza, és arra törekszik, hogy csökkentse az egyes háztartások szegénységét jövedelmi támogatások, egészségügyi és oktatási intervenciók, valamint a hitelhez való szélesebb körű hozzáférés révén. A másik megközelítés a gazdasági lehetőségek erősítésére és a termelékenység növelésére összpontosít makrogazdasági intézkedések vagy jogi és szabályozási reformok révén.
Az elsőt nevezzük szociálpolitikának, a másodikat növekedési politikának.
Ez a két szakpolitika rendszerint kiegészíti egymást. Egy adott gazdaság összesített növekedése nem mindig segíthet mindenkin, különösen a szegény rétegeken nem. Emiatt a szegénység felszámolását célzó programokra szükség van még akkor is, amikor a növekedési politika megfelelően látja el a dolgát. Néha azonban a szociális és a növekedési intézkedésekre egymás helyettesítőjeként tekintenek.
A véletlenszerűen alkalmazott szakpolitikai kísérletek megnövekedett használata lehetővé tette az elemzőknek, hogy a szociálpolitikai intézkedések – mint például készpénzjuttatások vagy egészségügyi, oktatási intervenciók – terén ok-okozati következtetéseket vonjanak le oly módon, amely aligha lehetséges a makrogazdasági intézkedésekkel kapcsolatban. Ez sok akadémikust és gyakorlati szakembert arra vezetett, hogy leértékelje a növekedési politika gyakorlati fontosságát a szociálpolitikával szemben.
Ez téves nézet, mivel a szegénység valódi meghatározó tényezői távol eshetnek a szegény háztartásoktól és közösségektől.
A jövő a produktív munkahelyeké
A foglalkoztatási lehetőségek bővítése a városokban, illetve a vidéki területekről a városokba történő vándorlás ösztönzése hatékonyabban növelheti a jövedelmeket, mint annak segítése, hogy a vidéki emberek jobb gazdákká váljanak, vagy mint az, ha készpénzt adnak nekik.
Ha visszatekintünk a történelemben, akkor látható, hogy az iparosodás nélkülözhetetlen volt a szegénység csökkentésében.
Való igaz, hogy gyakran időbe telt, amíg az iparosodás által vezérelt kedvező hatásai megjelentek az átlagemberek szintjén. A brit ipari forradalom idején a városi munkások életszínvonala nagyon lassan javult, ha egyáltalán ez bekövetkezett. Közel egy évszázadba telt, mire a szakszervezetek megerősödése és más intézményi változások orvosolták a munkaadókkal szembeni egyensúlytalanságot. A kelet-ázsiai tigriseknél és a Kínában megvalósuló gyors és exportorientált iparosodással azonban ez a folyamat lerövidült, és a szegénység csökkentésében jelentős eredményeket értek el a növekedési sikerek mellett.
Egyértelmű jelei vannak annak, hogy egy új korszakba léptünk, amelyben az iparosodás már nem fogja olyan hathatósan szétterjeszteni a termelékenységi növekedés kedvező hatásait. Az innováció globális trendjei erősen csökkentették a termelő iparágak potenciálját az alacsony képzettségű munkaerő felszívása terén. A hozzáadott érték munkaaránya gyorsan csökkent ezekben a szektorokban, különösen az alacsony képzettségű munkavállalók esetében.
Továbbá az is elmondható:
bár a globalizáció felgyorsította a feldolgozóipar áthelyeződését a fejlett gazdaságokból a fejlődő gazdaságokba, kiderült, hogy a globális értékláncok legjobb esetben is csak gyenge eszközei a megfelelő munkahelyek teremtésének,
mivel azok üzleti modellje az importált inputokon és a helyi gazdasággal való integráció hiányán alapul. A globálisan versenyképes termelő iparágak a fejlődő gazdaságokban egyre inkább enklávékként működnek, hasonlóképpen a nagymértékben tőkeintenzív exportorientált kitermelő iparágakhoz. Ezek a szektorok fokozhatják az exportot és a gazdaság szűk szegmensében növelhetik a jövedelmeket, azonban a legtöbb munkavállalót, különösen a legkevésbé képzetteket nem fedik le.
Ez a növekedési modell nemcsak a méltányosság biztosításának vagy a szegénység csökkentésének szempontjából marad el a kívánatostól, hanem arra sem képes, hogy nagyobb növekedést biztosítson, mivel a magasabb termelékenységű tevékenységek nem tudnak kiterjedni a gazdaság egyre nagyobb részére. Ahogy az erőforrásokban gazdag országokban a növekedés ritkán tart hosszú időn át, az iparosodás modellje sem képes már előidézni gyors és fenntartható gazdasági növekedést.
Milyennek is kellene lennie akkor napjaink növekedési modelljének?
Ahogy mindig, a humán tőkébe, az infrastruktúrába és a jobb intézményekbe való nélkülözhetetlen a hosszú távú gazdasági haszon eléréséhez. Ezek az alapjai a gazdag országokkal való gazdasági konvergenciának.
A nevéhez méltó növekedési stratégiának azonban a meglévő munkaerő termelékenységét kell erősítenie, és nem annak a munkaerőét, amely majd az ilyen befektetéseknek köszönhetően a jövőben rendelkezésre állhat.
A fejlődő országoknak továbbra is jelentős potenciáljuk van a mezőgazdasági termelékenység növelésére. Azonban termelékenyebb mezőgazdaság esetén – valójában annak eredményeként – a fiatal vidéki munkavállalók továbbra is a városokba fognak költözni. Őket pedig nemcsak gyárakban, hanem informális munkahelyeken, az alacsony termelékenységű szolgáltatások kicsiny bővülési kilátásokkal rendelkező mikrovállalkozásaiban fogják alkalmazni.
Emiatt a jövőbeni növekedési politikának ezeket a szolgáltatásokat kell megcéloznia, illetve módot találnia arra, hogy növelje ezek termelékenységét. A valóság az, hogy kevés informális cég fog „nemzeti bajnokká” növekedni. Számos állami szerepvállalás – technológiai segítség, üzleti tervek biztosítása, szabályozások kialakítása, speciális képzettségeket nyújtó képzések szervezése – révén a kormányok növelhetik a vállalkozóbb szellemű informális cégek növekedési potenciálját. Az ilyen állami támogatásoknak állami monitoring és reális foglalkoztatási célok teljesítése lehetne a feltétele. Ez egyfajta pozitív önszelekciót hozhatna létre, s csak a jobb képességekkel rendelkező mikrovállalkozások jelentkeznének állami segítségért.
Hagyományosan a kelet-ázsiai típusú iparpolitika a nagyobb, termelékenyebb cégeket célozza meg, amelyek a legnagyobb valószínűséggel válnak exportőrré.
A jövőbeli iparpolitikai intézkedéseknek ehelyett főként a szolgáltató szektorhoz tartozó kisebb cégekre kellene összpontosítaniuk, amelyek legtöbbje nem valószínű, hogy exportőrré válik. Az alacsonyabb termelékenységi szegmenst megcélzó új iparpolitika egyrészt támogathatja a városi szegények megélhetését, másrészt fokozhatja a munkaerőt felszívó gazdasági szektorok termelékenységét is.
Ennek egyik következménye, hogy a szociálpolitika és a növekedési politika egyre inkább átfedi majd egymást.
A legjobb szociálpolitika az, amely tartósan csökkenti a szegénységet, egyben nagyobb gazdasági biztonságot nyújt azáltal, hogy termelékenyebb, jobb munkahelyeket hoz létre az alacsonyabb képzettségű munkavállalók számára.
Más szóval, a szociálpolitikának ugyanannyira kell a cégekre összpontosítania, mint a háztartásokra. Az új globális és technológiai felállás azt eredményezi, hogy a gazdasági növekedés elérése jelenleg csak a kisebb, informális cégek termelékenységének növelésével lehetséges, amelyek a szegény rétegek és az alsó középosztálybeliek nagy részét foglalkoztatják. Így válhat végre egységessé a fejlesztéspolitika.
