Gyanúsan népszerű téma az amerikai tőzsdei sajtóban az unalmasan hangzó s általában senkit sem érdeklő semleges kamatláb, amely hosszú távon hozhatná egyensúlyba az inflációt, a munkaerőpiacot és a gazdasági növekedést. A semleges kamat nem mérhető, csak elméleti modellek vannak, és felméréseken alapuló becslések. Az is feltűnő, hogy miközben hónapok óta késik a Fed várva várt kamatvágása, időről időre arról duruzsolnak magukat megnevezni nem akaró jegybanki okostojások a sajtó diszkréten fülelő képviselőinek, hogy a semleges kamat szép csendben magasra kúszhatott. Mintha csak arra készítenék fel a piaci közvéleményt, hogy szokjanak hozzá a magas kamatokhoz. Ami eddig extrém volt, a jövőben normává válhat.
Az úgynevezett semleges kamatláb az a kamatszint, amely kiegyensúlyozza a keresletet és a kínálatot, s
akkor is stabilan tartja az inflációt és a munkanélküliséget, amikor felpörög a gazdaság.
A semleges kamatláb nagyon fontos a jelzáloghitelek, a hitelkártyák és üzleti hitelek szempontjából.
Az elmúlt 40 évben, s különösen a 2008-as pénzügyi válságot követően a közgazdászok és a Fed döntéshozói folyamatosan lefelé módosították a semleges kamatszintre vonatkozó becsléseiket. Ami nemcsak a köztudatba ette bele magát, de beágyazódott a kötvényhozamokba, a jelzálogkamatokba és a részvényárakba is. Most azonban az elemzők attól tartanak, hogy emelkedik a semleges szint, ami
az eszközárak széles skáláját megmozgathatja.
A semleges rátát nem lehet közvetlenül megfigyelni, legfeljebb becsülni. Öt évvel ezelőtt, amikor 2,4 százalék volt az irányadó szövetségi alapkamat, a jegybankárok és az elemzők is azt gondolták, hogy a semleges kamatszintnek ennél alacsonyabbnak kell lennie.
Ám tavaly ősszel és idén tavasszal is azt tapasztalja a Fed, hogy az amerikai gazdaság az 5 százalék feletti alapkamatra sem reagál akkora fékezéssel, ami elvárható lenne. Ennek egyik lehetséges magyarázata lehet a korábban megszokottnál jóval magasabb semleges kamatszint. A másik magyarázat, hogy idő kell, amíg a kamatdöntés hatása végiggyűrűzik az amerikai gazdaságon. Ám egyre gyanúsabb, hogy a Fed hónapok óta vacillál, miközben a folyamatosan túlfűtött.
A várakozás hónapjaiban kinyílt a kamatolló a most bő 2,5 százalékot saccoló Fed-tisztviselők és a piacon árazott 3,5–4 százalékos hosszú távú kamatvárakozások között.
Nagy szórást mutatnak most a különböző modellek, amelyek a semleges kamatláb becslésével kísérleteznek. Az elemzői zavar talán azzal is magyarázható, hogy van most három markáns gazdasági tényező, amelyeket korábban nem építhettek be a modellekbe, s amelyek magyarázhatják a hosszabb távon magasan ragadó kamatokat. Az egyik a kétpárti támogatást élvező, immár szabadon szárnyaló amerikai költségvetési hiány, amely lényegében független az elnökválasztás kimenetelétől, akárki is nyer, költekezni fog. A másik a zöldenergiára való drámai mértékű átállás, amely szinte hadigazdasági méretű beruházásokat igényel hosszú időn át. A harmadik pedig
a mesterségesintelligencia-fejlesztések által gerjesztett, őrült villamosenergia-éhség,
a gombamód szaporodó adatközpontokat ugyanis táplálni kell. Ennek van egy lehetséges jobb kimenetele, amikor a termelékenység emelkedése serkenti a hosszú távú növekedést és a semleges rátát.
Mindenesetre nem kell túlságosan szkeptikusnak lenni ahhoz, hogy a világjárvány előtti kamatlábak a jövőben már extrém alacsonynak számítanak, s nem remélhető visszatérés ezekre a szintekre. Míg a határidős kamatlábak azt sugallják, hogy a Fed irányadó kamatlába 4 százalék körül stabilizálódhat a következő években. Más szóval olyan ez, mint a matematika, ha nem értjük, akkor is meg kell szoknunk.
