Ki lesz Európa Hamiltonja?

Elemzés | Vélemény

Nem olyan rég az Európai Központi Bank (EKB) intézkedéseit általában kedvezően fogadták. Ám mostanában az EKB-t nemcsak a bankárok és a közgazdászok, hanem a polgárok és a politikusok is kritizálják. Miután a fix jövedelmű befektetések hozamai csökkennek, a befektetők részvénybefektetésekre kényszerülnek, amelyek kockázatosabbá és drágábbá váltak a pénzügyi és gazdasági stabilitás megnövekedett bizonytalansága miatt. E bizonytalanság tükröződik abban a tényben is, hogy az EKB rendkívül alacsony szinten tartott kamatai azt szolgálják, hogy az eurózóna magas deficittel és adóssággal küzdő államaiban megelőzzék az amúgy igen szükséges strukturális reformokat.

A nagy kérdés az, vajon az EKB monetáris politikája több kárt okoz-e, mint hasznot. A központi bank hivatalos célja, hogy az infláció elérje a 2 százalékhoz közeli szintet. Az eurózóna inflációja azonban a jelentős likviditási injekciók ellenére is csökken, ami azt jelzi, hogy nem elégséges a kereslet szintje a reálgazdaságban. Valójában a kereslet azért csökken, mert sok cég addig nem tud beruházásokat végrehajtani, amíg nem építi le az adósságait.

Továbbá az eurózóna tagállamai megérzik a csökkenő olajárak és a lassabb kínai növekedés hatásait – e két tényezőre az EKB kamatainak pedig nincs hatásuk. A jegybankok csökkenteni tudják az inflációt a kamatok emelésével és a likviditás szűkítésével, ám nem tudnak inflációt gerjeszteni egyedül az alacsony kamatok révén. Más szóval az EKB ráléphet a gázpedálra, de ha a kuplung nem működik, akkor nem indul el az autó, csak nagy zaj keletkezik.

Forrás: AFP

Ebből adódóan Európa gazdasági fellendülésének biztosítása a tagországok kormányaira hárul. Az EKB-nak természetesen fenn kellene tartania a támogató monetáris politikát, azonban az erősebb eurózóna-tagállamoknak, mint Németországnak, Finnországnak és Hollandiának, úttörő szerepet kell betölteniük. Ezért az eurózóna pénzügyminisztereiből álló Euro­groupnak – amelyet a holland pénzügyminiszter vezet – ki kellene jelölnie a követendő politikát. Az Európai Bizottságnak pedig minden segítséget meg kell adnia ebben a folyamatban az úgynevezett hatos csomag (a tagországok gazdaságpolitikájának szorosabb összehangolását célzó uniós jogszabályok – a szerk.) adta jogosítványokon keresztül. Továbbá az erősebb eurózóna-tagállamoknak megfelelő élénkítő intézkedéseket és adóreformot szükséges bevezetniük.

Az Európai Bizottság beruházások élénkítését célzó Juncker-tervének tartalmaznia kellene egy kompromisszumot Franciaország és Németország között, melynek keretében az előbbi strukturális reformokat hajtana végre, az utóbbi pedig élénkítő intézkedéseket vezetne be, amihez az EKB kiegészítő befektetései párosulnának. A Juncker-terv azonban nem indult el, és az eurózóna holtpontra jutott, ahol addig lesz, amíg az olyan országokat, mint Franciaország és Olaszország, nem éri nagyobb nyomás a reformok megvalósítására. E reformok blokkolása mellett Németország és Hollandia nem lesz képes arra, hogy egy mérsékelt szintű költségvetési hiányt alkalmazzon, illetve hazai infrastrukturális és K+F beruházásokat ösztönözzön.

Az Eurogroupon belül egy új elnökségre van szükség, amelynek tagjai a francia és német pénzügyminiszter, Mario Draghi EKB-elnök, Vítor Constancio EKB-alelnök, illetve az Európai Bizottság képviselői lennének, beleértve Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnököt is. Egy ilyen elnökség jelentősen javítaná az Eurogroup, az EKB és az Európai Bizottság közötti koordinációt az élénkítésre és a strukturális reformra vonatkozó intézkedések, valamint a jövőbeli kamatemelések kérdésében. Végezetül egy informális elnökség egyszersmind megteremtheti az alapját egy európai pénzügyminisztériumnak és egy fiskális uniónak, ha a polgárok és a politikusok nyitottak a lehetőségre.

Ahogy azt a korábbi EKB-elnök, Jean-Claude Trichet mondta, az eurózóna nem működhet fiskális unió nélkül. Ehhez azonban Európának egy saját Alexander Hamiltonra lesz szüksége, aki az Egyesült Államok első, jelentős eredményeket elérő pénzügyminisztere volt. Elvégre is a fiskális unió nem csak a meglévő és jövőbeli adósságok terheinek megosztásáról szól. Nemzeti szinten is meg kell teremteni a megfelelő költségvetési politika feltételeit a kiegyensúlyozott költségvetésre vonatkozó szabályokkal és egyéb intézkedésekkel. Ahogy Hamilton reformjai is az amerikai államokról az USA szövetségi kormányzatára ruházták át a jogköröket, úgy kellene az eurózóna tagországainak a nemzeti szuverenitás bizonyos részeiről lemondaniuk.

Természetesen a jogkörök átruházása jelentős feladat, ám a fiskális unió az egyetlen életképes megoldás az eurózóna strukturális problémáira. A stabilitási és növekedési paktum csupán a második legjobb megoldás, amely nem tudja kirántani Európát a válságok sorozatából. A múltbéli tapasztalatok azt mutatták, hogy az euró létrehozásához az európai politikusoknak először össze kellett egyeztetniük saját nemzeti szakpolitikáikat, intézkedéseiket az Európai Monetáris Rendszeren belül. Az Eurogroupon belüli új elnökség most ugyanezt tenné egy fiskális unió esetében.

De ki lesz Európa Hamiltonja? Most minden szem Emmanuel Macron francia elnökre, a fiskális unió és az eurózónabeli pénzügyminiszteri poszt létrehozását sürgető legprominensebb politikai vezetőre szegeződik.

Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org

17:30
Gazdaság

Az oroszokra építenek az ukránok

Hiába az Ukrajna és az Európai Unió között életbe léptetett szabadkereskedelmi megállapodás, továbbra is Oroszország számít az ország legfőbb gazdasági partnerének.
11:27
Gazdaság

Idővel beérhet az innovációk gyümölcse

Az elmúlt években egyre több pénzt fordított az állam kutatás-fejlesztésre, pedig az eredmények egyelőre nem mutatják.
Világgazdaság Piactér