A makrodöntések szűk mozgástere

Kockázatos dolog a két választási forduló között azokat a gondolatokat papírra vetni, amelyek alább következnek. A látszólag semleges (sőt, akár unalmasnak is tűnő) sorok a választási harc élesedésével, a buzgó árokásás időszakában meglehetősen anakronisztikusnak hathatnak. Ráadásul ebben a feszült környezetben könnyen süthető rá valakire a szekértolás vádja, hiszen manapság minden kijelentés automatikusan rákerül arra a patikamérlegre, amely azt méri, vajon melyik politikai erőnek jön jobban valamely vélemény hangoztatása. Valójában azonban már-már egészségtelennek ható cinizmussal figyeljük a pártok makrogazdaságra vonatkozó megnyilatkozásait, illetve néhány piaci szereplő erőltetett reakcióit. Állításunk nagyon egyszerű: akárki kerül áprilistól kormányra, semmiképpen nem szakad meg a magyar gazdaságpolitika 12 éve tartó folytonossága, semmiféle jelentős változás nem várható a makrogazdasági politikában, és a magyar gazdaság által leírt egyensúlyi és növekedési pálya gyakorlatilag fikarcnyit sem fog változni.

Erre a mondatra néhány héttel ezelőtt valószínűleg mindenki megrántotta volna a vállát, ma már érdekeket sért mindkét oldalon, ahol a különbözni vágyás igen fontos motiváció. Pedig ahogy a nyugalmasabb időszakokban - erőforrás és elégséges információ hiányában - a külföldi szakértők a hazaiaknál többnyire kevésbé pontosan találják el a rövid távú folyamatokat jelző mutatók értékeit, most éppen a távolságtartás segíti a tisztánlátást - ezért a nyugati elemzők látszólagos közönye. Magyarország makrogazdasági politikáját ugyanis a 90-es évek eleje óta örvendetes módon mindvégig a gazdasági racionalitás vezette, szakmai kompetencia, képesség terén pedig nem voltak jelentős különbségek az egyes kormányok technokratái és politikusai között. Ráadásul a gazdaságpolitikai döntéseket determinálta a kis, nyitott országokra jellemző szűk mozgástér, a külső gazdasági hatások és az erőteljes választási ciklusok jelenléte (mindhárom négyéves szakaszban). A fenti gondolatokra példa a forint árfolyamának a választások alatti mozgása: miközben néhány elemző nagyítóval keresi a voksolás első fordulójának hatását a hazai valutára, valójában annak ingadozása alig haladta meg bármely átlagos napét. Persze minden bizonnyal több tényező együttes hatása is benne van ebben a relatív mozdulatlanságban, mégis komikusnak hat, hogy politikai megnyilvánulások miként nagyítódnak fel egyes piaci szereplők értékítéletében. Félig-meddig kivételt jelentenek a részvénypiaci folyamatok: a jobboldali kormány tőzsdeellenessége után az első forduló reményt adott a befektetőknek egy semlegesebb gazdaságpolitikára (néhány cég privatizálására, kisebb állami beavatkozásra), ezeknél a spekulatív tőkemozgásoknál azonban nem szabad elfelejteni, hogy hosszabb távon a cégek nyeresége határozza meg a papírok árát, az pedig nem fog ugrásszerűen javulni a kormányváltás tényétől sem. (Természetesen nem azt állítjuk, hogy a minden új információra reagáló gazdasági aktorokat érintetlenül hagynák a választási küzdelmek, de ezek jó része rövid távú hatás, a későbbiekben a reálgazdasági feltételeknek megfelelően formálódnak a piaci döntések.) Ugyanez a helyzet az inflációval is. Bizonyos körökben elterjedt, hogy baloldali kormányzat esetén magasabb árszínvonal-emelkedési ütemmel kell számolnunk. Nos, véleményünk szerint sem a gázárpolitikában fellelhető (a megnyilatkozásokból sejthetőnél feltehetően jóval kisebb) különbségek, sem az árfolyammal kapcsolatos megnyilatkozások nem támasztják alá ezt a meggyőződést, már csak azért sem, mert az inflációban eddig is inkább a hirtelen sokkok (élelmiszer-drágulás, benzinár-ingadozás) voltak a meghatározók. Ugyanígy a választási ciklusok, nem pedig a kormányváltások számlájára kell írni, hogy a mandátumok lejárta előtti költekezéseket automatikusan következetesebb, szigorúbb gazdaságpolitika követte. Hangsúlyozzuk, hogy a fenti okfejtések távolról sem azt jelentik, hogy a mögöttünk hagyott időszak makrogazdasági politikája döntések nélküli, eseménytelen, unalomba fulladó esztendőket jelentett. Sőt azt sem, hogy a gazdaság és a gazdaságpolitika előre látható, kiszámított irányvonalat követett volna. De az igenis kijelenthető, hogy visszatekintve az elmúlt tizenkét évre, utólag már tisztán látható, hogy a magyar gazdaság teljesítményét befolyásoló döntések igen erősen determináltak, és a rendelkezésre álló információk alapján (többé-kevésbé) komoly alternatíva nélküliek voltak. Így tehát hiba lenne, ha megtévesztenének bennünket a politikai viták hevében elhangzott, a makrogazdasági politikát érintő megállapítások. Ezek minden bizonnyal a görcsös különbségkeresések politikai retorikába történő kivetüléseiként foghatók fel. Akik tehát a különböző kormányzati időszakok összevetésével az egyes kormányok gazdasági teljesítményre gyakorolt hatásait keresve próbálnak a politikában felhasználható érveket keresni, légüres térben kapkodnak. Ha mindenáron a kormányok (pártok) gazdaságpolitikai teljesítményén keresztül próbáljuk lemérni azok alkalmasságát, sokkal célszerűbb a másik oldalról elindulni, s azt a kérdést feltenni: a gazdasági körülmények adta lehetőségekkel miként sáfárkodott egyik vagy másik hatalmi csoport. Ez azonban már egy másik elemzés tárgya lenne. Itt csupán felelőtlen módon annyit jegyezhetünk meg, hogy a jövő gazdaságtörténete erről az évtizedről nagyvonalúan csak annyit állapít majd meg: miközben - a nyugati mintákkal is analóg módon - a jobboldali kormányok elsősorban a középosztály teljesítményelvű, a baloldaliak pedig szegényebb társadalmi csoportok szélesebb támogatását tartották fontosnak, addig érdekes módon - a fejlett országokban kialakult sémával ellentétesen - a konzervatív kormányzatok inkább erős állami szerepvállalással, etatista jegyeket hordozó gazdaságpolitikával, míg a szocialisták piacbarát, erősen neoliberális filozófiával kormányoztak.