Kollektív felelőtlenség?
A helyi önkormányzatokról szóló 1990-es törvény olyan rendszert hozott létre, amelynek alkotmányos keretei példátlan önállóságot biztosítanak a képviselő-testületeknek, igen erős tulajdonosi jogosítványokkal ruházva fel őket, kiiktatva a gazdálkodás külső kontrolljának szokásos elemeit. Az önkormányzatok működési költségvetése nyugodtan lehet deficites, a hiány finanszírozására használható a „családi ezüst” eladásából származó bevétel vagy éppen a hitel. A kölcsön nagysága jellemzően nem a hitelfelvevő hitelképességén, hanem a testület és/vagy a bank kockázatvállalási hajlandóságán múlik.
Ugyanakkor parttalanul széles az a felelősségi és hatáskör, amellyel – szinte évről évre bővülő mértékben – a törvényhozás felruházta a helyhatóságokat. A decentralizált feladatok egy része nem is klasszikusan helyi közjavakkal kapcsolatos. A feladatokat maximalista követelményeket előíró ágazati törvények szabályozzák, miközben a kötelezően elvégzendők ellátásához történő állami hozzájárulások részaránya és reálértéke folyamatosan csökken. „Az önállóság és a feladat a tiéd, élj meg, ahogy tudsz!” – ez a mai rendszer logikája. A széles körű önállóság és a realitások között a mindenkori fiskális politika volt kénytelen az összhangot megteremteni.
Az érem másik oldala az, hogy a magyar önkormányzati rendszer „konfliktuskonténerként” működik. Az állami feladatok leépítésének az 1980-as évektől Nyugaton bevezetett módszere volt, hogy ezek egy részét először decentralizálták, majd az állam – a hozzájárulások visszafogásával – kisomfordált a finanszírozásból, a helyi szinten hagyva a romló közszolgáltatásokból adódó feszültségeket. A hazai gyakorlat e „szokásos” eljárástól abban különbözött, hogy a vidéki gazdaság szétesésének konfliktusait is az önkormányzati rendszerre „lőcsölték”. Ez a magyarázata annak, hogy az önkormányzati intézményrendszer ennyire elaprózott, és ennek fennmaradását a legutóbbi időkig pénzügyileg ösztönözték is. Sok helyen az önkormányzat az egyetlen munkaadó. A magyar önkormányzati rendszer elévülhetetlen érdeme e szerep eljátszása. De vegyük észre, hogy a konténer megtelt! Ráadásul ma már a szektor nemcsak konfliktuskonténer, de időzített bomba is. Az elmúlt két esztendő kötvénykibocsátásai eredményeként ugyanis olyan likviditás halmozódott fel az önkormányzatok tehetősebb részénél, amelynek elköltése komolyan veszélyeztetheti a költségvetési hiánycél teljesülését, ezzel az ország hitelességét.
Az átfogó, rendszerszerű korszerűsítésre több, szakmailag lehetséges megoldás létezik. Ez megköveteli, hogy a kormányzati akciók a perspektivikus megoldás irányába mutassanak. A szerkezeti reformoknak nem álkérdésekre (sok vagy kevés az önkormányzat), hanem a rendszer lényegi jellemzőire kell koncentrálniuk. Ilyen a konfliktuskonténeri szerep megszüntetése, az ésszerű feladattelepítés megvalósítása és a lehetőség szerint gazdaságos feladatellátási keretek, valamint a transzparens működés feltételeinek megteremtése.
A reformokhoz szükséges politikai konszenzus hiánya nem mentség a nem cselekvésre. Egyszerű többség birtokában is lehet javítani a szektor átláthatóságán, pénzügyi fegyelmén. Van arra is megoldás, hogy a rendelkezésre álló
EU-s források valóban a helyi szükségletek jobb kielégítését biztosítsák. Csak címszavakban érdemes volna meggondolni egy önkormányzati kincstár és egy hitelgarancia-rendszer létrehozását. E két intézmény rövid távon is javíthatna az államháztartás és az önkormányzatok pénzügyi helyzetén, s egy korszerűbb intézményrendszer alapjai is lehetnének. A cselekvés elmulasztása a kollektív felelőtlenség továbbélését jelentené.
A szerző az ÁSZ Kutató Intézetének tudományos tanácsadója
