Kimondták, mikor érheti el az egymillió forintot az átlagfizetés Magyarországon

A Központi Statisztikai Hivatal legutóbbi adatai szerint továbbra is jóval a korábbi rekord alatt van a foglalkoztatottság a magyar gazdaságban, miközben a munkanélküliség 4,4 százalékos. Tapasztalnak-e esetleg tömeges leépítéseket?

Tömeges elbocsátási hullámot nem tapasztalunk, és a csoportos létszámcsökkentések sem jellemzőek. Valójában a 2025 második negyedéve óta tartó tendencia folytatódik: a vállalatok a megüresedett pozíciókat egyszerűen nem hirdetik meg újra. Ez a fajta természetes fogyás – ahol a fluktuáció révén felszabaduló helyeket nem töltik fel – vezet a tényleges foglalkoztatotti létszám lassú eróziójához. Bár a munkanélküliek decemberi száma (216 ezer fő) historikusan alacsonynak tekinthető, a jövőben sem számítunk érdemi elmozdulásra a foglalkoztatottságban. Ennek oka a demográfiai fogyás: a 15–74 éves korosztály zsugorodása miatt évről évre 35–40 ezer fővel csökken a potenciális aktív munkaerő-állomány, ami elnyeli a munkaerőpiaci feszültségeket. 

Az ipar nincs jó formában, gyakorlatilag két éve folyamatosan esik a teljesítménye, ami összefüggésben van a gyenge megrendelésállománnyal és a német gazdaság gondjaival, emiatt jelentős kapacitáskihasználtság jellemző az ágazatban. Hogyan reagálnak erre a helyzetre a cégek, miért nem látjuk a leépítéseket?

A hazai vállalatok jelentős része jelenleg a túlélésre játszik: a belső tartalékokat égetik, csak hogy elkerüljék a drasztikus lépéseket. Különösen a gépgyártásban szembetűnő a már tavaly is tapasztalt, 2–5 százalékos kapun belüli munkanélküliség. Ez a rejtett felesleg egyfajta várakozó álláspontot tükröz: a cégek addig tartják fenn mesterségesen az állományt, amíg a kassza engedi, bízva egy olyan piaci fordulatban vagy nagy megrendelésben, amely végre érdemi munkát ad a kihasználatlan kapacitásoknak.

Az elmúlt időszakban számos vállalat kényszerült a termelési ciklusok drasztikus visszavágására: a korábbi három műszakos munkarendet sok helyen kettő, majd végül mindössze egy műszak váltotta fel. Ezzel párhuzamosan gyakorlatilag megszűntek a korábbi évekre oly jellemző túlóraidőszakok és szezonális kampányok is. Ennek közvetlen következményeként – különösen az autóiparban és a feldolgozóipar egyéb területein – maguk a munkavállalók jelzik a bérpótlékok kiesése miatti érzékelhető jövedelemcsökkenést.

Ahol sajnos várható létszámcsökkentés, egy kicsit talán meglepő módon, éppen a kvalifikáltabb munkavállalókat, az adminisztratív, illetve a műszaki-mérnöki kört érinti. Ugyanis a nagy hozzáadott értéket képviselő munkákat bizonyos országok hazaviszik az anyaországba, miután a lekötött megrendelések egy részét, illetve a szerződéseket felmondták vagy módosították. 

Ez egyébként igaz Németországra, Ausztriára és Lengyelországra is. Az ottani gazdasági helyzet javítása és az álláskeresők számának csökkentése érdekében protekcionista gazdaságpolitikát próbálnak kialakítani. Ennek az a következménye, hogy a kutatás-fejlesztést, az irányítást és más kapcsolódó területeket automatikusan igyekeznek visszavinni, majd a következő körben természetesen magát az effektív termelést is.

Tud konkrét példát mondani, ahol ilyet tapasztaltak?

Bár konkrét vállalati neveket nem szeretnék felfedni, a jelenség a legnagyobb szereplőket is érinti, az Audi példája már a nyilvánosság előtt is ismert. A folyamat hátterében kettős ok áll: egyrészt a digitalizáció és a hatékonyságnövelés feleslegessé tesz bizonyos adminisztratív funkciókat, másrészt felerősödött a gazdaságpolitikai nyomás az anyaországok részéről. Utóbbi célja a hazai munkaerőpiac védelme, a munkanélküliséggel járó szociális kiadásokat a gyártókapacitások és a háttérfolyamatok hazatelepítésével igyekeznek mérsékelni. Ennek persze adott esetben magasabb költségei vannak, viszont más szempontból számukra mégis előnyösebb megoldást jelent.

A jelenlegi gazdasági helyzetre reagálva a kormány 35 ezerben határozza meg a vendégmunkás-kvótát, ami alacsonyabb a korábbi 65 ezres számnál. Ehhez kapcsolódik, hogy a Tisza Párt megszüntetné a harmadik országbeliek foglalkoztatását.  Mennyire lenne ez reális megoldás munkaerőpiaci szempontból?

Én nem látom ezt reálisnak, még a nagy beruházásoknál sem. Ehhez ugyanis olyan nagy létszámú, egy időben jelen lévő munkanélküli-csoportra lenne szükség, amely a magyar munkaerő-tartalék figyelembevételével nem áll rendelkezésre.

Számos régióban indultak komplex felzárkóztató programok, amelyek orvosi, pszichológiai és szakmai mentorálással próbálták segíteni a tartós álláskeresők integrációját. A tapasztalatok azonban kijózanítóak: a célcsoport felénél középtávon sincs reális esély az elsődleges munkaerőpiacra történő visszavezetésre. A regisztráltak másik fele ugyan rendelkezik szakképesítéssel, de a releváns szakmai gyakorlat hiánya, a pályaelhagyás vagy a motivációvesztés gátolja az elhelyezkedésüket. Ezt tetézi az alacsony mobilitási hajlandóság és a lakhatási nehézségek miatti röghöz kötöttség. Ez a strukturális hiány különösen a debreceni vagy szegedi óriásberuházásoknál válik kritikus feszültségforrássá: a lokális munkaerő-állomány képtelen kiszolgálni a többezres nagyságrendű, tapasztalt állományt igénylő kapacitásokat, ezért bizonyos iparágakban a vendégmunkások alkalmazása megkerülhetetlenné válik.

Mikor térhet vissza a munkaerőhiány a magyar gazdaságba?

Bármilyen ellentmondásosnak tűnik, a munkaerőhiány továbbra is velünk van. A magyar gazdaságban jelenleg egyfajta kettősség figyelhető meg: miközben bizonyos szereplők piaci pozíciója a megrendelések apadása miatt romlik, más portfólióval rendelkező cégek továbbra is jelentős munkaerőigénnyel küzdenek. Így jelenleg sajátos módon egyszerre van jelen a piacon a lokális munkaerőfelesleg és a strukturális hiány.

Korábban az volt a mondás, aki akar és tud dolgozni, az dolgozni fog, ez az állítás most is megállja a helyét?

Sokkal nehezebb elhelyezkedni, ezt most már egyértelműen érzékelni lehet a munkaerőpiacon. Egy-másfél éve folyamatosan csökken a meghirdetett álláshelyek száma, a megszokottnál sokkal többen jelentkeznek egy-egy megüresedő álláshelyre. Ez ugyanakkor nem tartja vissza a munkavállalókat attól a gondolattól, hogy váltsanak, a váltási szándék nagyon magas a körükben. De hogy mennyire reálisan mérik fel egy-egy területen a kínálkozó lehetőségeket, ott azért már nagyon komoly kérdőjelek mutatkoznak. Ezzel sokan akkor szembesülnek, amikor hirtelen, gyakran meggondolatlan döntéssel próbálnak váltani anélkül, hogy figyelembe vennék: a munkaerőpiaci környezet számos tekintetben már alapvetően megváltozott.

Tavaly év végén a szakszervezetek és a vállalkozók 11 százalékos minimálbér-emelésben állapodtak meg, ugyanakkor a 2024-es bérmegállapodás 13 százalékos emelést tartalmazott. Mennyire voltak elégedettek ezzel a szakszervezetek?

Azt gondolom, hogy reálisan mértük fel a helyzetet és nem lehetünk elégedetlenek. A minimálbér-emelés azért is volt magasabb, mert ott szociális szempontokat is figyelembe kellett venni. Ugyanakkor a garantált bérminimum befolyásolja sokkal jobban a további bérfejlesztések alakulását. Itt azt látjuk, hogy a 2026-ra vonatkozó bérmegállapodások általában olyan 5-7 százalék közötti átlagos emeléssel mellett születtek meg.

Amiket viszont most kötünk januárban, már magasabb értékekről egyeznek meg a munkaadók és a szakszervezetek. Ezt nyilván befolyásolja, hogy 

• a közszolgálati, 
• vízügyi és 
• önkormányzati dolgozók esetében 8-9, illetve jóval 10 százalék fölötti megállapodások is létrejöttek. 

Ha nézem a vízügyi ágazatot, ott például 10 és 17 százalék között szóródik, négy csoportba osztva az érintett vállalozásokat.

Azt nem szabad eltitkolni, hogy erre hatással volt a minimálbér és garantált bérminimum emelése, főleg utóbbi, ami mindig egy referenciaértéket jelent a vállalkozások számára.

Mennyire jellemző a bérfeszültség a munkaerőpiacon?

Feszültség alapvetően a pályakezdő munkavállalók bérigénye és a már hosszabb ideje ott dolgozó és gyakorlottal bíró munkavállalók béremelése között van változatlanul. Az újonnan érkezők bérigénye mindig magasabb, és sokszor a vállalkozások lehetőségeit is meghaladóak, de a kényszer nagy úr. Sok esetben kénytelenek a magasabb bérköltségeket is állni a cégek, ami a korábban felvett munkavállalók körében okoz feszültséget.

Elérhető az egymillió forintos átlagbér Magyarországon? A kormány ezt a célt tűzte ki 2024-ben, csakhogy akkor elve magasabb béremelési tempóval számolt.

Mivel nem átlagbérről, hanem átlagkeresetről van szó, amibe sok egyéb bértétel is beletartozik, így a 2028 nem egy elérhetetlen dátum. Most már közelítjük a 700 ezer forintot, erre az évre is átlagosan 10 százalékot meghaladó keresetnövekedés várható.

Ugyanakkor tudnának jobban emelni a cégek, több olyan kutatás is van, amely szerint a Magyarországon jelen lévő multinacionális vállalatok kevesebb bért fizetnek, mint amire képesek lennének.

Összességében azt látjuk, hogy a környező országokhoz képest, akár Csehországot, Szlovákiát vagy Lengyelországot is lehet említeni, a bérarány Magyarországon a legalacsonyabb. Ezért is mondják a környező országok szakszervezetei, hogy a foglalkoztatás esetében azért vagyunk kedvezőbb helyzetben, mert nálunk a legalacsonyabb. Ahogy nézzük a vállalkozásokat, azt tapasztaljuk, hogy a működési költségekhez képest le vagyunk maradva.

A régióban is látványos bérfelzárkózás volt az elmúlt években. Romániában már közelíti a magyar fizetéseket, Lengyelország bőven előttünk van. Mi kellene ahhoz, hogy ezt a hátrányt ledolgozzuk?

Egyrészt ezt a mostani bérfejlesztési tempót, akár erősebb lépésekkel folytatni kell, másrészt vizsgálni, amit mi is régóta mondunk, hogy a nettó jövedelmeket hogyan tudnánk emelni. Egy 33,5 százalékos emelés mellett ez nagyon nehéz feladat. Erre egyébként a kormányzat részéről mindig azt a választ kapjuk, hogy a családtámogatások és az szja-mentességen keresztül nagyon jelentős jövedelemnövekedéssel lehet számolni. Ez alapvetően igaz, de ez nem egy generális döntés.

A 2024-es bérmegállapodás rögzítette azt is, hogy a kollektív szerződéses lefedettséget növelni kell. Miért ennyire gyenge Magyarországon a kollektív bértárgyalások lefedettsége?

A szakszervezeti lefedettség a foglalkoztatottak körében 10 százalék körül van Magyarországon, ami beszédes szám, így nagyon nehéz lesz lefedni a munkavállalók jelentősebb körét. Azokban az országokban, ahol magasabb a kollektív szerződések aránya, mint az északi országok, ott tipikusan ágazati megállapodások vannak, és nincs országosan kötelező bérminimum. Sokkal keretjellegűbb a munkajogi szabályozás, ugyanis mindent rábíznak a szociális partnerekre. Így motiválva az érdekképviseleteket és a dolgozókat is abba az irányba, hogy az egymással kötött megállapodások alapján rendezzék a béreket.

Németországban is magas volt korábban a kollektív szerződéses lefedettség, ugyanakkor jelentősen csökkent az elmúlt évek gazdasági nehézségeinek hatására. Ez azért van így, mert kisebb összeg áll a foglalkoztatók rendelkezésére, és ahogy romlik a gazdasági helyzet, egyre nehezebb a jó feltételeket tartalmazó szerződések fenntartása. Magyarországon is az ágazati kiterjesztésű kollektív szerződésekkel lehetne a lefedettséget növelni.

Ugyanakkor a mi helyzetünk sajátos, nem vagyunk összehasonlíthatóak Szlovákiával, Csehországgal és Lengyelországgal sem. Kétharmada a foglalkoztatóknak mikro- és kisvállalkozás. Egy 5 fő alatti vagy 10 és 15 fő közötti vállalkozásban lehetetlen szakszervezetet létrehozni.

Felmerült még a 2024-es tárgyalások során a két bértétel összeolvasztása, van-e még értelme fenntartani a jelenlegi rendszert?

Jelenleg van realitása, mindaddig, amíg az ágazati szintű megállapodások nem emelkednek olyan szintű mértékre, hogy át tudják venni a helyét, és szerepét, addig azt gondolom, hogy indokolt.

A kormány részéről is van fogadókészség erre?

Úgy vélem, hogy igen, nagyjából ők is hasonló módon látják ezt a helyzetet jelenleg. Nagyon sok országban csúszásban van a cselekvési terv átültetése, Magyarország azonban határidőre átültette és megjelent az erre vonatkozó kormányrendelet is. Egyébként azon hat ország közé tartozunk, akik ezt határidőben meglépték.