Világgazdaság

Dollárcsörte az eurohadtesttel

Utoljára talán az euró bevezetése váltott ki annyi találgatást az elképzelések megvalósíthatóságáról, következményeiről, a transzatlanti kapcsolatok jövőjéről, mint amennyit a mostani bejelentés az új európai gyorsreagálású válságkezelő erők létrehozásáról. Brüsszeli szándékok szerint három év múlva az a tagállamok felajánlásaiból összeállított, legalább 60 ezer fős haderővel rendelkezhet, amit a politikai döntést követően hatvan hónapon belül be tudna vetni valamely válságterületen. Főként olyan esetekben -- mint például természeti katasztrófák esetén szükséges evakuálásnál --, amelyek nem tartoznak a eddigi felelősségi körébe.
Eddig a tervek, amelyeket követően sorakoznak az egyelőre megválaszolatlan a kérdések.
Főként az óceán túlpartján tartják valószínűtlennek, hogy röpke három év alatt sikerül megteremteni a vállalkozáshoz szükséges katonai képességeket, összehangolni a különböző országokból érkező egységek mozgását, nem beszélve arról, hogy a 60 ezer fős keretlétszám fenntartása -- tekintetbe véve a szükséges rotációt -- 200 ezer katona kiképzését igényelné.
Ki adja mindehhez a pénzt?
Erről egyelőre még kevés szó esett. Pillanatnyilag a csapatfelajánlásoknál tartanak a tagállamok, és ebből adódik a következő probléma: hol a helyük azoknak az országoknak, amelyek már tagjai a NATO-nak, de még nem az Európai Uniónak? Magyarországról, Lengyelországról, Csehországról, Norvégiáról, Izlandról és Törökországról van szó. Még most sem egyértelmű, hogy ha hozzájárulhatnak is a közös véderő felállításához, azok felkészítésébe és felhasználásába miként szólhatnak majd bele a jövőben. (Különösen Franciaország szeretné elkerülni, hogy a jelenlegi tizenötökön kívül mások is szerepet vállalhassanak a részletek kimunkálásában.) Külön gondot jelent a katonai együttműködésre készségesen ajánlkozó Törökország, amelynek uniós tagsági igényeit Brüsszel a legtöbb fenntartással kezeli. Ám ha Ankara a közös biztonsági szervezetben egyenjogú tagként venne részt, az együttműködés más területein is nehezebben lenne visszautasítható.
A jövő legtöbb kételyét azonban az okozza, nem ássa-e alá az önálló európai védelmi identitás megteremtése a transzatlanti biztonság meglévő intézményrendszerét. Pillanatnyilag a brüsszeli illetékesek azt hangoztatják, szó sincs a haderők megkettőzéséről, összhangban kívánnak működni a NATO-val, az eurohadtest tevékenységét a feladatok megosztása jelentené. Európa elsősorban a földrész béketeremtő, válságmegelőző akcióiban, katasztrófák humanitáriánus következményeinek elhárításában kíván részt venni. Ám éppen a koszovói háború hívta fel a figyelmet arra, hogy egy-egy ilyen válsághelyzetben Európa mennyire ki van szolgáltatva az Egyesült Államoknak, s egy ilyen felismerés már önmagában elég ahhoz, hogy önálló cselekvésre késztesse a nemzetközi porondon globális szerepre készülő Európai Uniót. Az eseményeket pedig tovább gyorsították az amerikai elnökválasztási kampány -- mindenekelőtt republikánus részről elhangzó -- kijelentései, amelyek szerint Amerikának ki kellene vonulnia a Balkánról.
Aminek a felemlegetésével korántsem lehet csupán George W. Busht vádolni, hiszen az amerikai háttérelemző intézetek neves szakértői már régóta hangoztatják: az Egyesült Államoknak a jövőben főként Ázsiában kell majd érvényesítenie a biztonsági érdekeit.
A viszony egyébként is ellentmondásos. Amerika nagyobb katonai hozzájárulást vár Európától saját biztonsága megteremtésében, ugyanakkor gyanakvással is figyeli az európai védelmi kezdeményezéseket. Bush alelnök-várományosa, Dick Cheney egyértelműen ki is jelentette, hogy nem támogatják az önálló európai biztonsági identitás megteremtését, mivel mindez gyengítheti a NATO-n belüli kohéziót, alááshatja a transzatlanti kapcsolatokat.
Párhuzamosan azonban azzal, hogy fokozatosan elhalványul az egypólusú világkép, illetve az Egyesült Államok újrafogalmazza feladatait a világban, ezek a konfliktusok amúgy is egyre gyakoribbakká válnak. Korábban is már csak visszatetszést keltett, hogy Washington nem csatlakozott a taposóaknák betiltásáról rendelkező nemzetközi egyezményhez, vagy a nemzetközi büntetőbíróság felállításához, és a szenátus mindeddig nem ratifikálta az atomcsendegyezményt. A konfliktusok gazdasági téren is nyilvánosan kiéleződnek: az EU-szankciók bevezetését fontolgatja a meg nem engedett amerikai exporttámogatásokra hivatkozva. Az ellentétek pedig újabb dimenziókat kaphatnak, ha a következő elnök valóban nekikezd az orosz--amerikai rakétavédelmi egyezményt, az ABM szerződést sértő, új elhárító eszközök kifejlesztéséhez és telepítéséhez.
Mindez előzménye annak, miért feszítheti tovább a húrt, amikor Európa önálló eszközöket, utakat keres védelme biztosításához. Ma még megválaszolatlan kérdés, hogy ezzel nem önmaga sietteti-e a NATO-n belül kialakult, több évtizedes atlanti szolidaritás fellazulását. Hiszen a nizzai csúcson valószínűleg tisztázni lehet majd az európai uniós, illetve NATO-tagok közötti viszony legtöbb kérdését, s talán az észak-atlanti szervezettel kialakítandó egyenrangú kapcsolatok elvi kereteit is. Ám az olyan gyakorlati kérdésekre jóval nehezebb lesz választ találni, mint arra például, hogy szükség esetén ki dönthet a gyorsreagálású erők bevetéséről, hogyan férhet majd hozzá az eurohadtest az akcióhoz szükséges NATO-eszközökhöz. Amennyiben ugyanis mindez az észak-atlanti szervezet parancsnokságán dőlhet el, akkor tulajdonképpen az Egyesült Államok továbbra is vétójogot kapna Európa védelmi kérdéseiben. Ha viszont az önálló ütőerőhöz az EU saját forrásokat kíván megteremteni, akkor ez elkerülhetetlenül a hadseregek megkettőződéséhez, az anyagi források megoszlásához, a NATO gyengítéséhez vezethet el.
A nehézségeket érzékelteti az, ahogyan a gyorsreagálású erő létrehozásának irányítóját kiválasztották. Logikusnak tűnt volna, hogy francia legyen az illető, hiszen Párizs volt az önálló védelmi erő létrehozásának a motorja. Mégis egy német altábornagy lett a kiválasztott -- a hírek szerint azért, mivel az Egyesült Államok szívesebben osztja meg Berlinnel a bizalmas katonai hírszerzési adatait, mint Párizzsal. (A gyanú, illetve a kiszivárogtatás árnyéka már a koszovói válság idején is rávetült a francia tisztekre.)
Az önálló védelmi identitás kezdeteinél tehát még érvényesül ha úgy tetszik a vétó, ha úgy tetszik, a transzatlanti egyeztetés joga.
A szerző a Világgazdaság munkatársa

Lambert Gábor-->