Úgy tűnik, a Nyugat ereje, amelyet érdekes módon pillanatnyilag mindenekelőtt az állam testesít meg, még elegendő ahhoz, hogy a piaci buborék kipukkadása ne válhasson megsemmisítő viharrá.
Szokás szerint ez lesz a legvalószínűbb forgatókönyv:
1. A következő években Milton Friedman, az abszolút liberalizmus híve kimegy a divatból. Helyette John Maynard Keynes, az állami beavatkozás híve lesz a sláger. Az ilyen hullámokat jól ismerjük a történelemből. Tíz év elteltével azután majd ismét fordul a kocka.
2. A shareholder value (részvényesi érték) igen rövid távú interpretációja veszít a vonzerejéből. Rövid időre szitokszóvá válik, majd lassan ismét visszatér a köztudatba.
3. Az organikus növekedés a vállalkozási stratégiák biztos kikötőjévé válik. Kockázatos akvizíciók és ismeretlen piacok meghódítása helyett mindenki inkább a házi feladatain gondolkodik majd.
4. Az üzleti iskolák esettanulmányai és a tanácsadók üzletági összehasonlításai új hangsúlyokat kapnak. Már nem a vállalatfelvásárlók és az állandó portfólióváltoztatók, mint az Unilever vagy a megálmodott Mercedes-Benz „Világ Rt.” a mintadiákok, hanem a nyugodtabban és kevesebb rizikóval növekvő vállalkozások, mint a Bosch vagy a Nestlé.
5. A hibákkal kapcsolatban tudományos és politikai szinten egyaránt sok állásfoglalás és következtetés jelenik majd meg. A bölcs emberek, mint Soros György vagy Warren Buffett, akik a múltban a fennálló, nem kielégítően szabályozott rendszerben sok pénzt kerestek, megfontolásra, elmélkedésre intenek majd. Sokaknak megfelel, ha elsősorban a „collateralized debt obligationöket” (értékpapírosított hitelkötelezettség – a szerk.) tekintjük az oknak, és nem fúrunk mélyebbre. A tulajdonképpeni okokat, mint az évek óta tartó, féktelen pénzgyarapodást és a mögötte álló érdekeket csak felületesen fogjuk érinteni.
Az emberi tényezőről valószínűleg nem nagyon lesz szó. Arról, hogy Dick Fuld (a Lehman-főnök) nyolc év alatt ezzel a mottóval keresett 480 millió dollárt: „Meg kell ölni az ellenségeinket, másképpen ők ölnek meg minket.” Vagy arról, hogy Bernard Madoff életfelfogása korunk velejárója. Ő elképzelhetetlen vagyont, 50 milliárd dollárt játszott el, és ez az életfelfogás veszélyesebb Amerikára, mint a terrorizmus vagy a drogok (Stern, 2009/2. szám, 107. oldal).
6. A valódi agyafúrt fickók a vállalkozásokban, a felügyelőbizottságok tagjai, a vezérigazgatók és az igazgatótanácsok tagjai nem vitáznak a hibákról. Az utolsó negyven év egyetlen közgazdasági Nobel-díjasa, Daniel Kahnemann – aki mindenekelőtt pszichológiai kérdésekkel foglalkozott – joggal állapította meg, a menedzserek meg sem kísérlik, hogy a saját hibájukból tanuljanak. „Szemernyi időt sem szánnak arra, hogy megállapítsák, mit csináltak rosszul. És ez nem véletlenszerű jelenség: ők azt egyszerűen egyáltalán nem akarják tudni” (Daniel Kahnemann, Vezetői interjú, Strategy+Business, 33. szám, 5. oldal).
De megfelelő-e ez az egyébként legvalószínűbb forgatókönyv? Szükségünk van-e ilyen válságokra mint rendszerünk normális velejáróira? Tekintsünk rájuk úgy, mint egyszerű fürdőkúrákra, amelyekből megerősödve térünk vissza? Vajon javítgathatjuk a rendszert kalapáccsal és csavarhúzóval, vagy paradigmaváltáson kell gondolkodnunk?
Jó példák: biológusok, matematikusok, filozófusok, művészek
A paradigmaváltás a kapitalizmus gazdasági gondolkodásában ismeretlen.
Lényegében ma még Adam Smithnél és Charles Darwinnál, a két szigetországi kortársnál tartunk, akik tudományosan megalapozták a rendszerünket. Nagyon leegyszerűsítve: Smithnek a munkát, az elosztást és a jólétet illető gondolatai hatnak a mai napig, Darwinra pedig jellemzően a versenytörekvésünket és a tiszta haszonorientált, egoisztikus homo oeconomicust vezetjük vissza. Amikor az e két fogásból álló étkezés kezdett egy kicsit egyhangúvá válni, hozzáadtunk néha egy csipetnyi Keynest, egy más alkalommal egy csipetnyi Friedmannt – és máris megvoltunk.
Tehát 200 éve nincs vita paradigmaváltásról. Marx több mint paradigmaváltást kísérelt meg: megkérdőjelezte a kapitalizmus teljes konstrukcióját, és nemcsak a paradigmáit, de ez a kísérlet elvetélt.
Kétszáz éve nincs vita paradigmaváltásról
Itt az ideje és adott az alkalom, hogy legalább elkezdjünk a magántulajdonon és a demokrácián nyugvó rendszerünk keretében új paradigmákon gondolkodni.
A fizikusok, a biológusok, a matematikusok, a filozófusok, a művészek példát mutattak nekünk. Ezeket a tudományokat majdnem hermetikusan elválasztották az úgynevezett business science-től. Mi úgy gondoljuk, ez hiba: ők megmutatják nekünk, mennyire természetesek a paradigmaváltások.
A matematikai tudományok ősi alkotóeleme az öt euklideszi axióma, amelyek közül az ötödik a híres párhuzamossági axióma, s leegyszerűsítve így hangzik: két, egy síkban fekvő párhuzamos egyenesnek nincs közös pontja, csak a végtelenben találkoznak. Jóval Albert Einstein előtt – már a XIX. század elején – a matematikusok (Bolyai János, Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij és Carl Friedrich
Gauss) megállapították, a világ nem feltétlenül az euklideszi geometria szerint épül fel, és hozzákezdtek az ún. nem euklideszi geometria kifejlesztéséhez, amely nem az ő öt feltételezésére épül. Ez valódi paradigmaváltás volt.
A fizikában Einstein, Planck, Bohr, Heisenberg, Schrödinger és sokan mások jelentek meg új matadorként. A korábbi statikus-lineáris világképünk, amely elsősorban Newtonon alapult, megingott.
Einstein levezette, hogy a gravitáció a fényre is hat. A fénysugár máshogyan halad, ha különböző tömegek, energiák hatnak rá. Két pont között már nem az addig ismert egyenes a legrövidebb távolság, a világ meggörbült. Ez is igazi paradigmaváltás.
Igazi paradigmaváltást a kvantumfizika is hozott. Világegyetemünk legkisebb részecskéi az állapotukat nem lassan, folyamatosan változtatják meg, hanem ugrásszerűen. Egy ilyen ugrást nem lehet előre meghatározni teljesen pontosan. Ezért a testek viselkedése csak a nagy számok esetén ragadható meg statisztikailag, az egyes részecskéké nem. Schrödinger macskája annak a ténynek a metaforája, hogy a megfigyelő a sors szerepét játssza. Az eredmény a megfigyelőtől függ, nem szubjektív, hanem objektív módon.
A művészek állandóan változtatják paradigmáikat. Aki szereti a barokkot, az mérföldnyi távolságra van a kubizmustól.
A filozófusok számára mindig megvolt a racionalizmus és az empirizmus kettőssége. Kant kísérelte meg, hogy mindezt egy nevezőre hozza. Utána azonban a filozófia ismét különböző irányokra szakadt. Paradigmaváltást paradigmaváltás követ.
Havonta kétezer euró
Bármilyen valószínűtlen, hogy középtávon így lesz, engedtessék meg nekünk kísérletképpen paradigmaváltásról gondolkozni a gazdasági életben is. Milyen alapon?
1. Az olyan válságok, mint a jelenlegi, elmélyülnek, ha semmi lényeges dolgot nem teszünk. És egyszer majd nem leszünk már ellenállóak, nem tudunk uralkodni a víruson. Hogy vajon a legközelebbi okot a nyersanyagok, az Egyesült Államok eladósodása vagy a növekedés jelenleg Ázsiában pörgő motorjának gyengélkedése képe-
zi-e majd, nem tudjuk. Könnyen lehet, az ellenálló képességünk, mivel épphogy meggyógyultunk, sokkal csekélyebb lesz, mint ma.
2. A jelenlegi szituáció lineáris előrehaladása visszavonhatatlanul szociális és környezeti sokkhoz vezet majd. Globálisan, nemzeti, vállalkozási szinten is égetően sürgős a fenntarthatóság. Ha továbbra is elmulasztjuk alaposan megvizsgálni tetteink jövőbeli vonatkozásait, magunkat kérdőjelezzük meg.
3. A neurobiológia ebben az évszázadban megteremti számunkra annak a lehetőségét, hogy jobban megértsük magunkat. Igaza van-e Honoré de Balzacnak, amikor kijelenti: „Minden egy cél felé tör, minden a gazdagság után cammog” (Honoré de Balzac: Autre étude de femme [1842–1848]). Vagy ahogyan Kenneth Arrow, a gazdasági Nobel-díjas a lehetetlenségi tételével valamivel tudományosabban is kifejezte: nincs
ideális lehetőség arra, hogy öszszekössük az individuális és a szociális preferenciákat.
Szerintünk a modern neurobiológia már ma is kezd mást a szemünk elé tárni. Mind világosabbá válik, Balzacnak nem volt igaza. A felszín alatt más dolgok fontosabbak, mint a számok és az anyagi értékek utáni hajsza.
A nagyok, mint Sigmund Freud, Lao-ce, Csíkszentmihályi Mihály vagy hívják bárhogy is, egy dologban egyetértenek: az ember akkor boldog, ha kreatív tevékenysége és pozitív kapcsolatai vannak. Vagy ahogyan Csíkszentmihályi olyan szépen megfogalmazza: „Egy boldog viszony és egy kreatív foglalkozás, mit akar az ember ennél többet?” A már említett modern neurobiológia ezt teljes mértékben támogatja.
Egy bizonyos jólét – Nyugat- Európában állítólag 2000 eurós havi jövedelmen felül – megadja nekünk azt a szabadságot, hogy úgy éljünk, ahogyan azt az élethez méltónak tartjuk. Innentől a pénz a boldogság rossz indikátora. Az ember motivációja elsősorban a szociális kapcsolatokra, harmóniára és az ezt kitöltő feladatokra épül.
A három pont közül az első kettő szükségszerűvé teszi a paradigmaváltást, a harmadik lehetővé.
A gazda(G)ságban is lesz paradigmaváltás
Meggyőződésünk tehát, hogy valamikor eljön az úgynevezett paradigmaváltás a gazdagságban is. S ha ez így van, miért nem próbáljuk előre hozni, ahelyett hogy később fájdalmak között szülessen meg, akkor, amikor más kiút már nincs? Három irányt javaslunk, ezeken talán érdemes elgondolkodni.
1. Üzleti siker esetén az elismerést nem elsősorban a pénz jelentené, hanem inkább filantróp módon honorálnák: „emlékművet” állítanának a menedzsernek, rendelkezne azzal a szabadsággal, hogy szponzorként lépjen fel, az eredmény bizonyos részét képzésre vagy szociális juttatásokra fordíthatná. Biztosak vagyunk abban, ez a menedzser boldogabb lenne, mint az, akinek állandóan azon kell gondolkodnia, a következő milliót valóban megérdemelte-e, és automatikusan hiperaktív lesz, hogy a nagykereskedők versenyében ne csússzon vissza.
2. A mostani válságot a nagy globális cégek különösen megszenvedik. Az entrópia előbb-utóbb kisebb, kevésbé hiperglobális gazdasági egységekhez vezet majd, a családi hangulat visszatér a vállalkozásokba. És ezek a kisebb, stabilabb egységek azt is megengedik, hogy az ember közvetlen elismerésre találjon, a fontos szociális viszonyok pedig mindjobban előtérbe kerüljenek. Itt nem kicsiny csoportokról beszélünk, hanem életképes, átlátható vállalkozásokról – acélüzemekről, amelyek a régiót ellátják, bankokról, amelyek a hazai piacon erősek és partnereik vannak a világban, áramszolgáltatókról, ahol a menedzserek maguk nézik meg, melyik völgybe akarják építeni a vízerőművet.
3. Mit mondott a neurobiológia? „Egy boldog viszony és egy kreatív foglalkozás, mit akar az ember ennél többet?” A pénz által elismert „kreativitást” az utolsó évtizedben elsősorban a kereskedők, az opciós programok hívei és az „innovatív” pénzügyesek élvezték. Elvben ők a mai válság legfőbb okozói. Némi közös erőfeszítéssel az elismerést az igazi innovációkra lehetne irányítani, azokra, amelyek az emberiségnek fenntartható hasznot hajtanak.
A halász bölcsessége
Összegzésünk az új évre így szól: a gazdasági világnak lassan a paradigmaváltásról, a „kopernikuszi fordulatról” kellene gondolkodnia, nem pedig – rövid szünet után – ismét megkísérelni teljes sebességre kapcsolni a fék nélküli gyorsvonatot.
Hogyan is hangzik hát oly szépen, szabadon Heinrich Böll szerint:
Egy földközi-tengeri kikötőben, a déli napsütésben egy halász lustálkodik. Egy turista megszólítja, s megkísérli meggyőzni, inkább menjen halászni.
„Miért?” – tudakolja a halász.
„Hogy több pénzt keressen” – válaszolja a turista.
„Minek?” – kérdezi a halász.
„Hogy olyan gazdag legyen, hogy nyugodtan hátradőlhessen és a napon lustálkodhasson” – magyarázza a turista.
„De pontosan ugyanezt tehetem most is” – mondja a halász, és alszik tovább.
Dr. Konrad Wetzker, a BCG Magyarország és a Corvinus School of Management elnöke
a gazdasági válságnak lehet haszna: mégpedig az, hogy paradigmaváltásra kényszerítheti/késztetheti a gazdaság szereplőit. Konrad Wetzker A globális vállalatok éves bevételének alakulása -->
