Potemkin-növekedés

A hazai gazdaság az idei első negyedéves növekedéséről megjelent lehangoló adatok ismételten előtérbe helyezték az unortodox gazdaságpolitikánk eddigi teljesítményeinek kérdőjeleit. Az alig félszázalékos, az előző negyedévhez mérten pedig negatív előjelű teljesítmény inkább azokat a vélekedéseket támasztják alá, amelyek az utóbbi két év átlagában valamivel 3 százalék fölé került növekedési ütem szinte egészét az EU-támogatások korábban nem tapasztalt felpörgetésével magyarázzák. A saját erőforrásokra alapozó növekedés minden bizonnyal a nullához közelít.

A növekedéssel kapcsolatos, egymástól eltérő álláspontok és vélekedések felizzását két körülmény is hangsúlyossá teszi. Bár a globális várható gazdasági növekedésről érkező prognózisok 2016 első hónapjaiban fokozatosan mérséklődtek, a bizonytalanságok egyre erősödtek, ennek ellenére a hazai hivatalos várakozások egyre optimistább kilátásokat jeleznek. Az MNB legutóbbi jelentése az idei várható növekedés ütemét 2,5-ről 2,8 százalékra emelte.

Természetesen egy negyedév kiábrándító adataiból nem lenne szerencsés gazdaságunk jövőbeni növekedéséről messzemenő következtetéseket levonni. Ugyanakkor igencsak elgondolkoztató, hogy a jegybank által indított és „sikeresnek” minősített hitelezési programok és kamatcsökkentések után növekedési ütemünk drámaian visszaesett, sőt. A számszerű adatok is súlyos gondokról, növekedésképtelenségünkről, az elmúlt évtized gazdaságpolitika sikertelenségeiről adnak számot. De ami igazán tragikus a jövőképet illetően, hogy a több ezermilliárd forintos EU-forrás és a hozzákapcsolt hazai pénzek ugyan rövid távon és közvetlenül 2-3 százalékos növekedést produkáltak, a szélesebben értelmezett tárgyi és szellemi növekedési potenciálunk érdemben nem változott. Sőt, nemzetközi kitekintésben versenyképességünk és a társadalom boldogságállapota hosszú távon romló tendenciát mutat. Pénzköltés folyik a növekedési potenciál és a fejlődőképesség javulása nélkül. Úgy tűnik, a beruházások és a fejlesztések inkább a – társadalomra káros, gazdaságilag irracionális – politikai holdudvar kiépülését, gazdasági megerősödését szolgálták.

negyedév teljesítményéből, az azonban eléggé kézenfekvő, hogy az utóbbi két-három év viszonylag kedvező növekedése egyrészt meghatározóan a korábbi döntések alapján elindult, az utóbbi évekre beérett külföldi, elsősorban autóipari beruházásokhoz, másrészt a csúcsra járatott EU-forrásokhoz köthető.

Közel évtizedes kitekintésben a magyar gazdaság tavaly érte el a válság előtti GDP-szintet, de a lakossági fogyasztás volumene ma még elmarad attól. Így a mostani 0,5 százalékos éves növekedés nem igazán tekinthető trendfordulónak, inkább a válság utáni gazdasági növekedés – egyszeri hatásoktól megtisztított – átlagát jelenti. Az értékelésnél figyelembe veendő, hogy időközben az EU-átlaghoz mért fejlettségi szintünk stagnál, miközben Szlovákia már 8-10 százalékponttal előttünk jár az egy főre eső GDP-ben, Lengyelország tavaly előzött, és ha így haladunk, Románia is utolér bennünket. Az elmúlt évek gazdaságpolitikai történéséből változatlanságot feltételezve az következik, hogy 2020-as kitekintésben az EU-pénzek ismételt beáramlása ugyan 2-3 százalékos növekedést hozhat, de versenyképességünk, fejlődőképességünk tovább romlik.

Az okok és a ható tényezők igen szerteágazók, az eredmény azonban aligha vitatható. A válság utáni, sőt az egész rendszerváltás utáni hazai gazdaságpolitika összességében nem vagy csak átmenetileg és egyes részleteiben szolgálta a magyar gazdaság modernizációját, fejlődőképességének javítását. Ebben az EU-pénzek nem hoztak változást, legfeljebb a Potemkin-falvak számossága gyarapodott, érdemi képességjavulás nélkül. A napjainkra kiépült berendezkedés azt valószínűsíti, hogy gazdaságunkra sem a piaci ösztönzők, a verseny, sem az állami direktívák nem igazán hatnak. Az öszvérnek, mint tudjuk, nemigen lehetnek utódai.