Egység és kétségek: az atlanti szövetség Prága után

A felszíni hasonlóság ellenére azonban éppen a két helyzet közötti különbség az, ami meglehetősen pontosan tükrözi az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, azaz a NATO által az eltelt három évben bejárt utat. Akkor egy krónikus góc kezelésére készült a transzatlanti katonai szövetség. Válságmegoldásra és békefenntartásra a hagyományos katonai struktúra biztosította keretek között. Az Egyesült Államok a légitámadásokban vezető és meghatározó szerepet játszott, miközben az európai szövetségesek lassú és permanensen konfliktusos érdekegyeztetése nemegyszer furcsa helyzetet teremtett. (Elegendő azokra a mind a mai napig teljesen nem tisztázott esetekre gondolni, amikor szövetséges tisztek bizonyított közreműködésével fontos hadműveleti információkat szivárogtattak ki a szerbeknek.)

Irakban viszont az új amerikai katonai doktrínának megfelelően megelőző csapásra készül az Egyesült Államok. Európán kívüli térségben, a Biztonsági Tanács legutóbbi határozatának iraki be nem tartása esetén feljogosítva érezve magát a terrorellenes hadjárat második háborújához. Miután az elsőben, Afganisztánban a NATO statisztaszerepre kényszerült, George W. Bush elnök az amerikai sajtó szerint a prágai csúcson olyan nyilatkozatot szeretett volna elfogadtatni a résztvevőkkel, amelyben a szövetség felveti a katonai erő alkalmazásának lehetőségét, ha Irak nem tesz teljes mértékben eleget a fegyverzet-ellenőrzés és a leszerelés feltételeinek. A végül elfogadott szövegben azonban csak a "súlyos következményekre" való utalás szerepel, kompromisszumként. Ez elegendő Washington és elszántabb szövetségesei számára a cselekvéshez, de adott esetben teret enged az érzékelhető német és francia fenntartásoknak is. A megerősített egység nem számolta fel a lappangó kétségeket, de aligha fogja vissza az Egyesült Államokat. Nem kizárt tehát, hogy az egységes fellépés helyett ezúttal a "szorosabban záró szövetségesek" szánják el magukat harci cselekvésre.

A jó három évvel korábbi, valamint a mostani helyzet között különbség persze az is, hogy a koszovói háború idejére már megtörtént a tényleges bővítés, most viszont még egyelőre csak a meghívások hangzottak el, hátravan a ratifikálás folyamata a tagállamokban, mindenekelőtt az amerikai kongresszusban. A "hetek" ezért is érezték szükségét, hogy külön nyilatkozatban erősítsék meg: felkészültek arra, hogy segítsenek az iraki veszély leküzdésében. Az elkötelezettségnek ezen megnyilvánulását pedig feltehetőleg inkább várták el Washingtonban, mint Párizsban.

A fentiekből adódóan kell tehát a prágai csúcson elhatározott "változtatási napirendet" is értelmezni.

A legkevésbé vitatható a szervezet belső reformja és a parancsnoki struktúra átalakítása. A katonai szervezet belső bürokráciáját viszonylag egyszerűen lehet a nem kellően hatékony működés bűnbakjaként kijelölni. Ez legfeljebb a jelenleg 467 bizottság azon egyharmadánál dolgozóknak jelent majd komolyabb fejfájást, akik bekerülnek a most eltervezett leépítés körébe. Az, hogy mit jelent a hidegháború éveiben kialakított statikus földrajzi katonai parancsnoki struktúra átalakítása az új elvárásoknak megfelelően, majd csak a jövő év közepére derül ki. Mindenesetre a virginiai Norfolkban székelő atlanti legfelső szövetséges főparancsnokság, a SACLANT előreláthatólag bezárja kapuit, vagy legalábbis átalakul a modernizációt felügyelő transzformációs stratégiai parancsnoksággá. Az viszont máris bizonyos, hogy a nemzetközi műveletek stratégiai parancsnoka amerikai tábornok lesz.

Feladatainak középpontjában annak a 21 ezer fős gyorsreagálású, többnemzetiségű erőnek a megszervezése, fenntartása és irányítása áll, amelynek 2004 és 2006 között kell felállnia. A NATO Válaszadó Erő (NRF) harcoló csapatai egymást rotáló egységekből állhat, amelyek egy héten belül telepíthetők lesznek a világ bármely részén, és képesek legalább egy hónapig ott is maradni.

Az átalakításnak ez a lényege és a központi eleme. Az eddig egységes és robusztus katonai szervezet, amelynek nemzeti hadseregei parallel módon épültek fel, a jövőben fokozott hangsúlyt fektet a specializációra és az egymást kiegészítő elemekre, miáltal a kisebb szövetségeseknek is felértékelődik a szerepük. Mint egy legóban az elemek az egymás melletti dobozokból, úgy állna össze a különböző egységekből az adott feladatra szabott ütőerő. A norvégok például speciális egységekkel, a csehek vegyifegyver-mentesítő osztagokkal állnának fel, a románok különlegesen képzett hegyi vadászokkal csatlakoznának. Amerikai elképzelések szerint mintegy kétszáz harcoló egység lenne mozgatható, amelyek a legfejlettebb precíziós eszközökkel, valamint modern parancsnoki struktúrákkal bírnának.

Nagy vonzereje az ötletnek, hogy azok az európai szövetségesek, amelyek csak fokozatosan képesek vagy hajlandók katonai kiadásaikat emelni, addig is koncentráltan és hatékonyan tudják felhasználni a védelmi összegeket. Hiszen Lord Robertson főtitkárnak eddig is az volt a baja, hogy bár a NATO európai tagjai átlagosan már most is a GDP 2,1 százalékát fordítják védelemre (igaz, az Egyesült Államok 3,2 százalékot), ennek az évi 150 milliárd eurónak a jelentős része kidobott pénz. Mostantól nemzetközi konzorciumok alakulnak a koncentrált erő leghatékonyabb és legmodernebb katonai eszközökkel való ellátására. A németek vezetik például a légiszállítási gondok megoldására irányuló erőfeszítéseket, a spanyolok a levegőben történő utántöltés felelősei, a hollandok szervezik a nagy találati pontosságú fegyverek, precíziós bombák közös beszerzését.

A Prágában szentesített tervek azonban egyelőre alapkérdéseket hagynak megválaszolatlanul. Például azt, hogy az Európán kívül is felhasználható NRF milyen esetekben lesz bevethető. Amerikai értelmezés szerint terroristaakciók, valamint egyéb veszélyek megelőzésére és elrettentésre is, ám európai megközelítésben csak akkor, ha a szövetséget támadás éri valahol. A megelőző csapásmérés amerikai doktrínája továbbra is vegyes fogadtatásra talál az Óvilágban, miként érzékelhetők azok a félelmek is, hogy a többnemzetiségű erő az amerikai szándékok megvalósításának eszközévé válik. Erre a felelet az, hogy a NATO változatlanul demokratikus irányítású szervezet marad, a gyorsreagálású egység így csak a tagállamok konszenzusával vethető be. A tapasztalatok alapján pedig egy ilyen döntés kialakítása legalább annyira Európa-közi, mint amennyire transzatlanti viták eredője.

További, nem egyértelműen megválaszolható kérdés, hogy az NRF létrehozása miként hat majd a hatvanezer fősre méretezett, ugyancsak vontatottan előrehaladó európai gyorsreagálású erő létrehozására, amelyet az EU szándéka szerint hatvan nap alatt kellene majd telepíteni a kritikus helyekre, és akár egy évig is ott tartani. (A hadtest technikailag a jövő év közepére felállhat, ám az EU és a NATO közötti megállapodást a szimbolikus tesztnek tekintett macedóniai misszió uniós átvételéről egyelőre blokkolja a Brüsszellel csatlakozási tárgyalási időpontért hadakozó Törökország.) A hivatalos értelmezés szerint a két szándék nem keresztezi, hanem kiegészíti egymást, mivel a NATO harcoló feladatokat látna el, az unió viszont alacsonyabb intenzitású békefenntartó műveletekben venne részt. Ugyanakkor vélhetőleg a lappangó európai fenntartásokat fogalmazta meg Rob de Wijk holland biztonsági szakértőnek a Time magazinban közölt véleménye, amely szerint a washingtoni kezdeményezésű NRF "világos kísérlet annak megakadályozására, hogy Európa a saját útját járja".

Van tehát a magát megújulásra elszánó katonai szövetség, elfogadott tervekkel és meghirdetett szándékokkal. Vannak a nemzeti költségvetések s egy recesszió közeli világgazdasági helyzet, amelyben a fellendülés dátuma újból és újból egy későbbi időpontra tolódik ki. S vannak a nemzeti külpolitikák, amelyek eltérő érdekeiből összehasonlíthatatlanul nehezebb kirakni a közös cselekvési akaratot, mint a tervezőasztalon az egyes felajánlásokból a gyorsreagálású nemzetközi erőt.

Így néz ki a NATO Prága után.