Minőségi dialízisellátás - elismertség nélkül

Hazánk 55 dialízisközpontjában jelenleg 4200 krónikus vesebeteg kap heti három alkalommal életben tartó művesekezelést. Az előrejelzések szerint a hasi (CAPD) dialízissel együtt 2004-ben országosan 650 ezer körüli kezelésszám várható. Ez a prognosztizált valós igény, amelynek teljesítéséhez a szükséges feltételeket hozzá kell rendelni, különben komoly zavarokkal számolhatunk az ellátásban.

Az "akut" és "krónikus" veseelégtelen esetek egyértelmű társadalombiztosítási finanszírozási és statisztikai definíciója körül ugyan a mai napig viták folynak, de tapasztalati tényként leszögezhetjük, hogy Magyarországon a krónikus (tartós művesekezelést igénylő) vesebetegek közel 50 százaléka lényegében az "utcáról", mindenféle előzetes szűrővizsgálat nélkül, s többnyire valamilyen kísérőbetegséggel - legtöbbször diabétesz és hipertónia - kerül dialízisre.

A művesekelezést végző hálózatunkban a dialízis kezdetét követő 90 napig valamennyi beteget "akut státusban" lévőként kezelünk, ami nem tévesztendő össze az akut beteggel. Mindezek alapján logikus, hogy egy dialízisközpontnak mindig kell rendelkeznie néhány szabad kezelőhellyel, hogy a nem tervezhető esetek, tehát a gondozóhálózaton kívülről dialízisre kerülő betegek is elláthatók legyenek.

Hazánkban a művesekezelésre szorulók 90 százalékát három dialízisszolgáltató magáncég látja el, bármely más fejlett európai országgal azonos, tegyük hozzá: igen magas színvonalon. Orvosként magam is emlékszem a nyolcvanas évek egy nagyon súlyos szakmai és emberi konfliktusára. A Magyar Nephrologiai Társaságon belül - ha nem is nyíltan - létezett egy bizottság, amely az egyenetlen, szűkös dialíziskapacitás miatt gyakorlatilag "élet-halálról" volt kénytelen dönteni, amikor kijelölte, hogy 50 éves életkor felett kit lehet s kit nem művesekezelésre küldeni. A fejlődés eredményeként ma már 70-80 km-nél többet egyetlen vesebetegnek sem kell utaznia, ha a lakóhelyéhez legközelebb eső dialízisközpontot választja. Ismerve a szállítással összefüggő problémákat, az elkerülhetetlen kényelmetlenségeket, csak azt mondhatom, ez óriási dolog. Más kérdés, hogy országon belül, régiónként a kezelőhelyek számának megoszlása messze nem egyenletes, nem áll összhangban a jelenlegi és várható igényekkel.

A cikkben közölt térképről kitűnik, az országos átlagnál lényegesen alacsonyabb Pest, Jász-Nagykun-Szolnok és Somogy megyében a kezelőhelyek száma. A szükséges fejlesztés szempontjából nagyon fontos az időtényező, hiszen egy új dialízisközpont építése, illetve egy meglévő korszerűsítése az elhatározástól a megvalósulásig legalább másfél-két évet igényel. Ezért az évi 7-8 százalékos kezelésszám-növekedést csak előre tervezett, a régiók adottságait figyelembe vevő kapacitásbővítéssel lehet követni.

Külön említést érdemel a vesepótló kezelések kétségtelenül leghatékonyabb és hosszú távon akár teljes gyógyulást jelentő módja, a veseátültetés (transzplantáció) és a dialízis kapcsolata. Többször ért bennünket, e területen dolgozó orvosokat és a dialíziskezelést végző magánszolgáltatókat a súlyos vád, miszerint önös érdekből visszatartjuk a transzplantációs listára felkerülni szándékozó betegeket. Valamennyi kollégám nevében még a feltételezést is a leghatározottabban visszautasítom.

A gyakorlat a következő: minden, dialízisre kerülő új betegünket a szükséges vizsgálatok után tájékoztatjuk arról, hogy alkalmas-e a transzplantációra vagy sem. Ezt követően - amennyiben az érintett is beleegyezik, mert vannak, akik nem - a páciens felkerül a transzplantációs várólistára. A Fresenius-hálózatban ellátott betegek 24 százaléka szerepel ezen a listán, ami európai öszszehasonlításban sem rossz arány. Sajnos a veseátültetések lehetséges mennyiségét - az egyéb feltételek mellett - elsősorban a donorok száma határozza meg. 2003-ban Magyarországon 299 cadaver (agyhalottból származó) vesetranszplantáció történt. 2003. december végén 999 beteg volt vesetranszplantációs várólistán.

Figyelemre méltó tanulságokkal jár a hazai dializált betegek 1999-2002 közötti halálozási mutatóinak elemzése. Az összes beteg körében 5 százalékkal csökkent a halálozás ebben az időszakban. Míg 1999-ben az akut betegek körülbelül 50 százalékát veszítettük el, az elmúlt években az arány fokozatosan csökkent, és 2002-ben 40 százalék körül mozgott. A krónikus betegek körében természetesen lényegesen alacsonyabb a halálozási arány, és ez is csökkenő tendenciát mutat az utóbbi években.

A tények tehát egyértelműen igazolják, hogy a hazai dialízisszolgáltatás - összevetve bármely nyugat-európai országgal - mind orvosszakmai, mind technológiai szempontból versenyképesen magas színvonalú. Ez megállapítás ma igaz, de a nagy kérdés: mi lesz a jövőben?

A 2004-re jóváhagyott dialíziskassza a tavalyi évhez képest mindössze 1,2 százalékkal emelkedett, s ez alulmúlja a szolgáltatások döntő hányadát nyújtó magántulajdonosok legpesszimistább várakozásait is, mivel a finanszírozási döntésnél sem az évi 7-8 százalékos betegszám-növekedést, sem az infláció legalább 6 százalékos mértékét nem vették figyelembe.

Kollégáimmal együtt tartunk attól, hogy a korábban már milliárdos összegeket befektető tulajdonosok leállítják a további szükséges kapacitásbővítő beruházásokat, és egyéb, szakmailag fontos területeken is "visszafogásokra" kényszerülnek. Ha így történik, különösen Budapesten és Pest megyében ismét lesz éjszakai műszak (három helyen már most is van!). Amennyiben ez a trend folytatódik, néhány éven belül a fővárosban és az ország néhány megyéjében súlyos kapacitásgondokkal kell majd szembenéznünk.

A dialízisre szoruló betegeket azonban szeretném megnyugtatni és egyben biztosítani, hogy orvosaink és ápolószemélyzetünk a súlyosbodó gondok ellenére sem enged a minőségi kezelés színvonalából. Ennek maradéktalan megvalósulásához azonban a szükséges finanszírozási összeg biztosítása is elengedhetetlen.