Minőségi gyermekszívgyógyászat

A felnőtt szívsebészet modern vívmányairól igen sok szó esik a sajtóban. Egyre többen vannak tisztában olyan fogalmakkal, mint például a bypassműtét, azaz a beteg koszorúérszakaszának kikerülése, a test más helyéről vett ép ér bevarrásával. Nagy publicitást kapott a bőr alá beültethető ritmusszabályozó (pacemaker) vagy a szívet vészhelyzetben "kiütő" apró készülék, a defibrillátor is. Nem újdonság az sem, hogy ma már a mellkas megnyitása, azaz szívműtét nélkül megoldható számos betegség: ehhez az ereken keresztül a szívbe felvezetett katéteres eszközöket használnak.

Arról azonban már jóval kevesebbet tud a laikus közönség, hogy bár csendes, de igazi forradalom zajlik a gyermekkardiológiában is, méghozzá kiugróan jó eredményekkel. Ez elsősorban minőségi változást jelent: nem a beavatkozások és a megműtött gyermekek abszolút száma nőtt, hanem az eredmények javultak.

A mennyiség helyett a minőség előtérbe kerülésének egyszerűek az okai: a gyermekgyógyászati szívbetegségek túlnyomó többsége veleszületett, úgynevezett kongenitális szívkór, melyek gyakorisága világszerte egyenletesen oszlik meg, alig mutat különbséget országonként és régiónként. Igazából nem is nő a számuk: mindenütt nyolc ezrelék körüli, azaz ezer gyerekből nyolc születik szívbetegséggel. Ez első hallásra így is soknak tűnik, ráadásul az összes veleszületett szervi fejlődési rendellenesség között a szívet érintő elváltozások a leggyakoribbak. Ám a veleszületett szívbetegségek többsége szerencsére enyhe és/vagy jól gyógyítható. Csupán töredékük sorolható a komplex, összetettebb, súlyosabb elváltozások körébe.

Ez a minőségi ugrás, a gyógyítás sikere, elsősorban a katéteres eszközök elterjedésének köszönhető. Ráadásul a gyermekkorban sokkal többfajta katéteres módszert, és relatíve gyakrabban is használnak, mint a felnőtt szívgyógyászatban.

A felnőtteknél elsősorban a szív elmeszesedett, beszűkült koszorúereit tágítják ki katéterrel, pontosabban ezekhez a véredényekben vezetett "drótokhoz" rögzített ügyes kis eszközökkel (PTCA a módszer orvosi rövidítése). Arra is van mód, hogy az elzáródott ér belsejéről leválasszák a meszes kis darabkákat és a vérrögöt, a trombust.

Gyermekekben a koszorúerek még nem meszesednek el, de ebben a korban is tágítanak eret: koszorúér helyett a szívből kilépő verőereket, az aorta és a tüdőartériák beszűkült billentyűit. A módszer ugyanaz, mint a felnőttkori koszorúereknél alkalmazott eljárás. A szűk szakaszba, az összenőtt billentyűbe katéterrel egy lufballonszerű kis zsákot nyomnak, felfújják levegővel, amely aztán átszakítja az összenőtt billentyűvitorlákat. A beavatkozás gyors, kevésbé megterhelő, mint a régebben alkalmazott műtét, és biztonságos. Sok, úgynevezett kritikus újszülöttkori billentyűszűkületet oldottak így, megmentve ezzel a gyerekek életét.

Gyakori betegség újszülötteknél a nyitott Botallo vezeték. Ennek az érnek a magzati vérkeringésében van nélkülözhetetlen szerepe, ám a megszületést követő órákban-napokban be kell, kellene záródnia. Ha nem, úgy kóros összeköttetés marad fent a bal és a jobb szívfél között, illetve a tüdőt ellátó kis, és minden egyéb szervet ellátó nagy vérkör között, ami megterhel(het)i a szívet. Nemrégiben még az elzárásához operációra volt szükség, amihez persze fel kellett nyitni a mellkast. Ma egy tűszúrással, katéterezéssel, röntgenellenőrzés mellett tolnak fel egy aprócska dugót - valójában kis fémspirált, amely elzárja a vér útját, és amelyet fokozatosan mintegy benő az érszövet. Ezzel kész is: a vér kóros útját egy életre elzárták.

Még látványosabb előrelépést jelentett a pitvari sövényhiány, szakkifejezéssel az ASD II katéteres zárása, gyógyítása. Ezen a lyukon is keveredett a két vérkör vére, és korábban nagy, nyitott szívműtéttel gyógyították, ráadásul úgynevezett szív-tüdő gép felhasználásával, azaz a szív időszakos leállításával. Bár a szívsebészetben ez ma már rutinműtétnek számít, a gyermek számára érthetően igen megterhelő, és azért óhatatlanul vannak kockázatai is. Az Amplatzer eszköznek viszont gyakorlatilag nincs veszélye. Hosszasan kísérleteztek állatokon, míg megállapodtak ennél, a feltalálójáról elnevezett (méregdrága) kis szövetbarát eszköznél. Egyébként azért drága, mert a nitinol nevű ritka fémötvözetet az űrkutatásban fejlesztették ki, és összetétele máig üzleti titok.

Az eljárás lényege, hogy ezt az esernyőszerűen kinyitható és becsukható pajzs alakú fémdarabot, mely összecsukva nem vastagabb a hozzá kapcsolódó katéternél, az ereken át feltolják a szívbe. Ott röntgen segítségével nyomon követve pontosan behelyezik a két pitvart elválasztó lyukba, majd kinyitják. Ezáltal egy mesterséges pajzs alakú záró fal keletkezik, melyet idővel benő a szív saját fala, nyálkahártyája.

Természetesen még számos kardiológiai beavatkozás, számos technika és kombináció létezik. Például komplex szívbetegségek gyógyításához bizonyos katéteres és sebészeti eljárásokat egymással kombinálnak. A lényeg: mindegyik módszer könnyebbé teszi a szakember, de elsősorban a beteg életét. Külön öröm, hogy mindez nem az áhított jövő, még csak nem is a nyugattól elirigyelt vágyálom, hanem hazai realitás: a technika alkalmazásában (elsősorban Szatmári Andrásnak, a kardiológiai intézet főorvosának köszönhetően) kifejezetten az élen járunk. Sőt, számos vonatkozásban túl is szárnyaltunk számos nyugati centrumot: nálunk ma már évente 250 körüli ilyen, katéterinváziós beavatkozást végeznek, átlagosan kétszer annyit, mint a hasonló profilú fejlett európai centrumokban. És mivel sok a beteg, nagy a tapasztalat is, nagyon jók az eredmények, a mennyiség így válik minőséggé.

Igazságtalanok lennénk, ha a sikert csak a "belgyógyászoknak" tulajdonítanánk, mert a gyermekszívsebészet is gyökeresen átalakult. Anélkül, hogy a részletekbe bocsátkoznánk, csak két alapvető változásra hívnám fel a figyelmet.

Az egyik, hogy - hála a műtéti és altatási technikának meg a rengeteg tapasztalatnak - ma már egészen kis súlyú szívbeteg koraszülöttek is megmenthetők. A másik, hogy alig van olyan súlyos szívbetegség, ahol sorozatos műtétekre lenne szükség. A sebészek igyekeznek, szakkifejezéssel "egy ülésben" végleges helyreállító operációkat végezni. Az eredmények nagyon jók, az összműtéti halálozás nálunk öt százalék alá csökkent (világszerte tíz százalékig elfogadott!). A gyermeknek és a szülőknek nem kell hosszú évekig rettegniük, és a következő sebészi beavatkozásra készülniük. Jó esetben akár néhány napos, hetes korban végleges gyógyulás érhető el.

Itt (lenne) az ideje annak, hogy végre megszabadítsuk a szívbeteg gyerekeket attól a stigmától, hogy halálos kórban szenvednek. A gyógyulási esélyük radikális javulásával, azzal, hogy a többségük teljes életet élhet, bizony még a nem szakmabeli kollégák sincsenek mindig tisztában.