Alaposan megváltozott az önkormányzatok világa

Öt évre választottunk tegnap polgármestereket, de a legnagyobb változás nem ez az önkormányzatok világában. Igaz, ez az a lépés, amelynek a helyességét pártállástól függetlenül a legtöbben elismerik. 1990 és 2010 közt nem egyszer hallhattuk, mekkora probléma, hogy a parlamenti választás győztese kampány üzemmódban kezdi a kormányzást, hogy a jelöltjei nyerjenek ősszel is, így fél év szinte elvész az érdemi gazdaságpolitika szempontjából. Többé ilyen nem lesz, csupán húszévente egyszer.

Ennél is fontosabb lehet a hatáskörök átalakítása. A tanácsrendszerhez hasonló kormányzati felügyelet nem lesz ugyan, de így is jócskán szűkül az önkormányzatok feladatköre. Azt, hogy 2014 és 2019 közt hogyan működhetnek az önkormányzatok, nagyrészt a tíz évvel korábbi időszak határozta meg. A kormány jól látható célja elkerülni az akkori korszak hibáit: a ma felálló önkormányzatokat nem akarják engedni, hogy eladósodjanak, kevesebb forrást vonnának el tőlük, és az EU-tól érkező pénzt sem elsősorban térkövezésre költenék. Más kérdés, hogy hiába volt súlyos beteg az önkormányzati rendszer a 2011–2013-as nagy átalakítások előtt, gyakran baltával próbálták operálni. A pénzügyi mentőöv ára a nagyobb kormányzati felügyelet bevezetése volt.

Az elsődleges cél az lesz a következő években is, hogy az önkormányzatok ne essenek bele újra olyan hitelcsapdába, amely 2005 és 2011 közt szinte lehetetlen helyzetbe sodorta őket. A második Orbán-kormány átvállalta a települések adósságának nagy részét, összesen 1353 milliárd forintot költve erre 2011 és 2014 közt. Ezzel egy időben azonban megszigorították a hitelfelvételt: működési hitelt szinte lehetetlen ma már felvenni, és fejlesztést is csak akkor lehet elvileg hitelből finanszírozni, ha a kormány stabilnak látja a fedezetét.

Fontos kulcsszó persze itt az, hogy elvileg. Sokan tartottak attól, hogy ezzel az ellenzéki településeket büntetné a kormány, vagy épp a választások előtt hagyná mégis elszállni a neki kedves városok adósságát. Ez idén nem következett be, de a kockázat továbbra is fennáll.

A második problémát a kormányzati megszorítások jelentették, nagyjából a válság kezdetétől 2012-ig. Ezt nagy szigorral kezelte a kormány: számtalan feladatot egyszerűen magához vont. Hogy ez csak a problémák tovább görgetését jelenti-e vagy tényleges megoldást, az még nyitott kérdés. Az önkormányzatok szempontjából annyi biztos: többet nem kell foglalkozniuk az iskolákkal vagy a kórházakkal – ezekre korábban rendkívül sokat kellett költeniük. Települési kézben maradtak az alapszintű közszolgáltatások, az óvodák, valamint a szociális ellátórendszer néhány eleme. Önkéntes feladatot papíron ezután is elvállalhatnak az önkormányzatok, de már csakis saját bevételből tehetik ezt meg, vagy olyan forrásból, amelyet a központi költségvetés biztosít. Vagyis gyakorlatilag minimálisra szűkült az önként vállalt feladatok köre.

De ezzel is jobban jártak az önkormányzatok, mint a megyék. A járási rendszer létrehozásával a közigazgatás szinte minden feladata átkerült a települési, valamint a megyei önkormányzatoktól a járásokba. Csakhogy amíg a városok ebből annyit vesznek észre, hogy az okmányiroda – gyakran ugyanabban az épületben maradva, mint az önkormányzat – már a járásoké, a megyéknek szinte semmi feladatkörük nem maradt. Területrendezési ügyekbe maradt beleszólásuk, de azokba is csak korlátozottan. Igaz, politikailag még így is megéri fenntartani a megyerendszert: sok politikust oda lehet ültetni, és azt a nagy felháborodást is elkerülhetik, amelyet a szocialista kormányok kaptak, amikor szóba hozták, hogy nem a megye lenne a közigazgatás alapja.

Budapest, a legnagyobb kérdőjel
Az, ahogyan átalakították a fővárosi választási rendszert (lista nem volt, a kerületi polgármesterek teszik ki a testület többségét), elsősorban a Fidesz feladványa volt az emiatt hosszas egyeztetésre kényszerülő baloldalnak, hatásaiban azonban túlmutat ezen. Az elmúlt négy évben elkezdtek a korábbinál is jobban a főváros fejére nőni a kerületek, de a harcuk még így sem dőlt el.

A kormány sok területen híve a központosításnak, de épp a fővárosban nem: a kerületek több adót tarthatnak maguknál, mint négy éve, az új közgyűlésben pedig probléma nélkül leszavazhatják a kerületi polgármesterek a főpolgármestert. A tömegközlekedés finanszírozásában pedig változatlanul rá van szorulva a főváros az államra, miközben évek óta ez a budapesti költségvetés egyik leginkább kritikus pontja.