Képről képre

Kamaszkoromban „fedeztem fel” magamnak Modiglianit, abban az időszakban sok mindenre rácsodálkozik az ember, és ezek a felfedezések egy életre meghatározók tudnak lenni. Ráadásul sokat nem is tévedhet egy ifjú, mert ebben az életkorban csak a hiteles dolgok érintik meg igazán a fiatal, utat kereső, „háborgó” lelket. Még nincsenek egyéb szempontok. Ennek némileg ellentmond, hogy – műveivel együtt – megfogott Modigliani vad, szertelen, önpusztító élete, magányossága, az, hogy mindent feláldoz az alkotásért. Noha az élete nem függetleníthető életművétől, a képek születésétől, végül mégis csak a mű marad. Csodálatom a festészete iránt azóta is tart, sőt: mintha ma még többet jelentene számomra.

Apám – akinek a zene szeretetét is köszönhetem – kedvelte Renoirt. Sok reprodukcióját tette ki lakásunk falára, így én is rajongtam érte. Csak jóval később jöttem rá, hogy Modigliani iránti szeretetemnek is köze van Renoirhoz. Különösen az aktfestészet miatt. Annak ellenére, hogy személyiségük és festészetük nem áll rokonságban egymással, az emberi arc és test ábrázolásának érzékenységében, szellemiségében mégis érzek valami közöset bennük.

Modigliani egész pályája során – néhány tájképet és szobrot kivéve – portrékat és női aktokat festett. Azt mondják, arisztokratikus volt, büszke, egyenesen megvetette az embereket. Nem ezt látom a képein. Ellenkezőleg: érdeklődést, kíváncsiságot az ember iránt, akit fest, és – különösen a női modelleknél – szeretetet. Aminek nem mond ellent megalkuvást nem tűrő ábrázolásmódja. Sőt! Ettől hitelesek az általa „láttatott” figurák. Ezeken a portrékon nem szépek vagy csúnyák az arcok, hanem érdekesek, gyakran megejtők.

A szefárd zsidó származású olasz Modigliani akkor él és alkot Párizsban, amikor Szajnát lehet rekeszteni a festőzsenikkel. Talán nincs még olyan korszaka – jelensége – a képzőművészetnek, mint a 20. század eleji Párizs, ahol egy időben, egy helyen alkotnak Európa legnagyobbjai. Az ilyen közeg lehet őrületesen inspiráló, de akár nyomasztó is. Modigliani csodával határos módon függetlenítette magát az őt ért hatásoktól – pedig volt benne része épp elég. Persze nyilván több ez, mint csoda. Modigliani személyiségéből fakadó öntörvényűség, amely lehetővé tette, hogy kizárólag a saját útját járja, a saját nyelvén alkosson.

Ez nem lehetett könnyű, hiszen az idő tájt Párizs tele volt művészeti mozgalmakkal, irányzatokkal, számtalan iskolával és harcos kiáltvánnyal. Nem pusztán művészi kérdés ez. Ma úgy mondanánk: trendinek kell lenni. Kevés kortársa volt, aki nem hódolt be – ha csak rövid időre is – a kubizmusnak. Ami persze nem olyan nagy baj – gondoljunk csak Picasso Avignoni kisasszonyok című képére. De Modiglianit nem érintették meg a divatos irányzatok. Miközben figyelt, tanult ebben a gazdag forgatagban, képtelen volt bármibe belefogni, ami tőle idegen.

Ennek általában ára van. Legendák szólnak Modigliani viharos életmódjáról, a nőkkel való vad, szenvedélyes kapcsolatairól, részegségeiről. Picasso teátrálisnak tartotta Modigliani viselkedését. Gyakran idézik ezzel kapcsolatban Picasso egyik megjegyzését: „Különös, hogy Modigliani a Boulevard Saint-Denis-n sohasem látható részegen, csak a Boulevard Montparnasse és a Boulevard Raspail sarkán.” Vagyis Modigliani kiszámította, hol s mikor balhézik. Mintha így akarta volna „megcsinálni” magát? De egy ennyire öntörvényű művész miért akarná magára ilyen módon felhívni a figyelmet? Távolról ez romantikusnak tűnhet, közelről már kevésbé. Rámegy az élet. Egy biztos: Modigliani mindössze 35 évet élt. Egyik kritikusa szerint transzban festett. Én is így gondolom. Indulatok nélkül nehezen születik alkotás.

Ha egy művésznek – legyen író, zeneszerző vagy bármi más – erősek a stílusjegyei, akkor egy idő után modorosnak érezzük, vagy ami még rosszabb: unalmasnak. Modiglianit messziről felismerni, minden alkotásán összetéveszthetetlenül ott vannak a „jegyek”, mint például az ovális arc, a hosszú nyak, a keleties, mandulavágású szempár, a hosszúkás orr, a színei. Ezzel együtt soha nem unalmas. Úgy, ahogy egy igazán jó dal sem unalmas, sőt: minél többet halljuk, annál jobban megszeretjük. Örökzöld lesz belőle. Nem véletlen a dal analógia. Modigliani alapvetően kis formákban gondolkozott. Portrékban, aktokban.

Igaz, fiatalon szobrász akar lenni, anyagi lehetőségei azonban nem engedik, hogy azzá váljék. Nincs műhelye, nem tud anyaghoz jutni, egy időben éjszakánként lopja a követ a párizsi metró építkezési területéről. Végül kudarcba fulladnak szobrászati kísérletei. A tájkép meg szerinte nem létezik. Diego Riverával dühödt vitákat folytat erről, aki úgy tartja, hogy a tájkép – minden. Modigliani nem sokkal a halála előtt festett tájképet is. Összesen négyet. Tehát portrék, aktok.

Aktjai minden idők képzőművészetének legszebbjei közé tartoznak, amelyeket letisztult formák és vonalak jellemeznek. Egyszerűségükben természetesek. Nem érzem, hogy bármi sok lenne, vagy bármi hiányozna. Mint egy dal, amelyben pont annyi harmónia van, amennyi szükséges, mint az olyan dallam, amely elkerül minden fölösleges díszítést. Most olvasom Ligeti Györgynél a komponálás ökonómiájáról: „Nem szabad fölhasználni többet, mint ami feltétlenül szükséges. Ezt a fajta takarékos eszközfelhasználást Haydntól lehet megtanulni”. Meg Modiglianitól, aki miközben megteremti összetéveszthetetlen világát, soha nem érezni nála a stilizáció erőltetettségét. Tehát lehet valami úgy eredeti, hogy nem erőszakolt.

Modigliani aktjai érzékiek, és ez csak úgy lehetséges, hogy az előtte fekvő nőben nem pusztán a modellt, a megfestendő tárgyat látta. Modigliani szép férfi volt, szerették a nők, ő is szerette a nőket. Ezek a képek jóval többek, mint szép és érdekes tanulmányok az emberi testről. Miközben nézem, érzem, a festőnek köze van a modellhez, nemcsak művészi felindulás vezeti ecsetjét, hanem szenvedélyes vágy is. Minden akt megejtő, minden kép azt mondja, hogy a nő csodálatos teremtmény.

Gyönyörű testek ezek még egy olyan korból, amikor nem diéták és konditermek alakították vonalaikat, még a szőrzet is ott van, ahova a természet – Isten – teremtette. Minden akt más és más gesztust fejez ki ebben a pőre – mondhatnánk, kiszolgáltatott –, de őszinte, természetes szituációban. A felhevült érzékiséget, kacérságot, megadó szűziességet, érdeklődést, kíváncsiságot, álmos bujaságot, végtelen szomorúságot, angyali ártatlanságot. Csodálatosan érzékeny, szeretetteljes, erotikus és életteli képek. Soha nem közönségesek vagy banálisak.

Modigliani sehol nem vert gyökeret, olasz zsidóként Párizsban élt, s halt meg, művészete előzmények nélkül született, és folytatás nélkül maradt. Nem épültek rá iskolák, magányos üstökösként tűnt fel, száguldott át a földi léten. Ábrázolásmódja távol áll a realizmustól, de soha nem művi vagy izzadságszagú. Miközben stílusa, művészi nyelve kérlelhetetlenül a sajátja. Ez a legtöbb, amit művész elérhet – hiába, Modigliani a legnagyobbak közül való.

Aktuális tárlatajánlónk: Magyar Vadak – Párizstól Nagybányáig, 1904–1914, Magyar Nemzeti Galéria, Budavári Palota. Nyitva: július 30-ig, hétfő kivételével 10-től 18 óráig.