Magyarország: tucatnyi fejlesztés vár engedélyre

Az elmúlt évtizedekben drámaian megnőtt a fejlett ipari országokban az üvegházhatású gázok (ühg) kibocsátása. A legtöbb ilyen állam csak óriási költségek árán tudná e gázok kibocsátásának a kiotói jegyzőkönyvben vállalt csökkentését kizárólag nemzeti intézkedések útján eleget tenni. Ezért az elmúlt évek során megnőtt az érdeklődés az együttes végrehajtási projektek iránt, amelyek Magyarországnak elsősorban mint lehetséges fogadó államnak fontosak. A kibocsátás csökkentését tervező vállalatoknak érdemes megfontolniuk, hogy a tervezett projekteket az együttes végrehajtással, külföldi befektetők bevonásával valósítsák meg.

Az együttes végrehajtás a kiotói jegyzőkönyvben szabályozott egyik úgynevezett rugalmassági mechanizmus. A rugalmassági mechanizmusok közgazdasági indoka az, hogy mivel az éghajlatváltozás az egész bolygónkat érintő probléma, és mindegy, hogy azon belül mely országok területén történik emissziómérséklés, azt a legköltséghatékonyabb módon kell elérni. Ezért megengedett, hogy az ühg-kibocsátást ténylegesen egy másik országban valósítsák meg, nem abban, ahol a csökkentéssel járó emissziós kvótát, kibocsátási jogot elszámolják.

Az együttes végrehajtási projektek során egy vagy több ilyen fejlett ipari államból származó befektető egy harmadik országban megvalósítandó olyan projektbe fektet be, amelynek a megvalósításával csökken az ühg-kibocsátás. A mérséklésért cserébe a projekt során felépített berendezés az adott fogadó országtól új kibocsátási kvótákat kap, vagy ha a projekt egy már létező berendezés technológiájának változtatására irányul, a berendezés számára már korábban kiosztott kvótákban keletkezik felesleg. A befektetés ellentételezéseként az új vagy felesleges kibocsátási kvóták egy részét a befektetők megkapják. Amellett, hogy az emissziócsökkentés összességében alacsonyabb költségekkel valósul meg, e projektek fontos előnye lehet, hogy a fogadó országba új technológiai megoldásokat telepítenek. Ezzel szemben az együttes végrehajtást ellenzők legfőbb érve, hogy azon országok területén, amelyek a leginkább felelősek az ühg-kibocsátásért és ezáltal a globális felmelegedésért, nem, vagy nem megfelelő mennyiségben fogják vissza a kibocsátást. A konkrét projekteket tekintve a két legfontosabb kérdés: az addicionalitás követelménye és a kibocsátási alapszint meghatározása. Az addicionalitás azt jelenti, hogy a projekt a környezetvédelmi jogszabályi követelményeken és a szokásos üzleti döntéseken túli célok érdekében jön létre, pénzügyi szempontból a befektető nélkül nem valósulhatna meg, emellett egy új technológia alkalmazását eredményezi. Ha az addicionalitás ezen ismérvei nem teljesülnek, a projekt nem minősül az együttes végrehajtás körébe tartozónak, s nem transzferálhatók az általa keletkező kibocsátási kvóták.

A másik problémakör a kibocsátási alapszint, vagyis azon ühg-mennyiség meghatározása, amelyhez képest a csökkentés megvalósul. E jövőre vonatkozóan becsült mennyiség döntő fontosságú, hiszen a keletkező kibocsátási kvóta az alapszint és a projekt megvalósulása utáni kibocsátásmennyiség különbsége. Néhány projekttípusnál, így a megújuló energiaforrások felhasználásával kapcsolatos terveknél javasolt az alapszint meghatározására egy standard módszert kidolgozni. Más, elsősorban nagyobb projekteknél viszont indokoltabb egyedileg meghatározni az alapszintet. Az egyedi alapszint-meghatározásnál a becslés nem alapulhat kizárólag múltbeli emissziós adatokon, figyelembe kell venni az együttes végrehajtási projekt megvalósításától függetlenül is végrehajtandó technológiai fejlesztéseket, külső tényezőket, például az adott erőműblokk áramtermelésének várható változását.

További fontos kérdés a projekt élettartama, valamint a keletkező kibocsátási kvóták elosztásának módszere. Mivel az együttes végrehajtási projektek a kiotói jegyzőkönyvre, az abban meghatározott vállalásokra épülnek, nem célszerű, ha időben túlnyúlnak az ott meghatározott első vállalási periódus végén, vagyis a 2012. éven. A kiotói vállalások ugyanis csak az erre a periódusra meghatározottak, tehát csak ezen időszak vonatkozásában tudják a fogadó országok kiszámítani, hogy teljesíteni tudják-e az ühg-kibocsátásuk csökkentésére tett vállalásukat. A túl hoszszú projektek esetében egyébként is nehezebb az emissziót, illetve annak alapszintjét meghatározni. A keletkező kibocsátási kvóták leosztását kétféleképpen lehet meghatározni: vagy állami szabályozás útján, vagy a befektető és a projektmegvalósító vállalat megállapodása alapján. Mindenesetre mindkét megoldás vezérlő alapelve kell hogy legyen a kvótáknak a befektetés arányában történő leosztása.

A fenti kérdéseket, valamint a tervezett projekt együttes végrehajtási projektként való minősítésével és a megvalósult terv ellenőrzésével összefüggő egyéb feltételeket az egyes országoknak nemzeti szinten kell szabályozni. Az együttes végrehajtással kapcsolatban EU-irányelv sem létezik, mindössze egy tervezet született azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy hogyan lehet a keletkező új kvótákat az - egyébként irányelv útján szabályozott -

európai kibocsátáskereskedelmi rendszerbe bekapcsolni.