Lecsúszó rétegek, feltörekvő csoportok

A gazdasági-társadalmi átalakulás következményeként a kilencvenes évek első felében rohamosan növekedett azoknak a háztartásoknak a részaránya, amelyekben egyetlen aktív kereső sincs: 1986-ban kevesebb mint egyötödük tartozott ebbe a csoportba, 1993-ban már a 40 százalékuk. Az évtized második felében azonban - kedvező fejleményként - a folyamat stabilizálódott.

Átalakulást jeleznek a háztartásfők gazdasági aktivitásában beállt változások is: másfél évtizeddel ezelőtt csaknem 70 százalékuk volt a munkaerőpiac aktív szereplője, a kilencvenes évek első felében azonban csak 45 százalékuk. Ez az arányszám az ezredfordulóra kissé emelkedett, és ma a háztartások csaknem felében a háztartásfő munkahelyen vagy saját vállalkozásban dolgozik. Az inaktívak vezette családok belső összetétele szintén átrendeződött: a nyolcvanas évek közepén szinte kizárólag nyugdíjasok alkották ezt a csoportot, 1993-ban 15 százalékuk munkanélküli volt, de hányaduk 2000-re 12 százalékra csökkent.





>> Rétegződés

a munkaerőpiacon



Az aktív keresők foglalkozási szerkezete átalakulásának egyik jellegzetessége a szellemi munkakörök térnyerése, főleg a nők körében. A hetvenes évek elején az aktív kereső nők 35 százaléka volt vezető, értelmiségi vagy rutin szellemi foglalkozású, az ezredfordulón már 52 százalékuk. A férfiak között - bár kisebb mértékben - szintén növekedett a vezetői, értelmiségi, hivatalnoki réteg és a középszintű szakalkalmazottak együttes aránya. Amíg a férfiak között nagyjából egyforma - mintegy 11-11 százalékos - a felső, illetve az alsó vezetői, alsó értelmiségi réteg hányada, addig a nőknél több mint háromszoros a különbség az utóbbi javára. Emellett a nők között jóval több a középszintű szakalkalmazott is.

A szellemi foglalkozásúak térnyerésének természetes következményeként általánosan viszszaesett a fizikai dolgozók aránya, egyes rétegeikben azonban eltérően zajlott le ez a folyamat. és folyamatos volt. A mezőgazdasági fizikai tevékenységűek rétege 2000-re - a maga l százalékával - szinte eltűnt.

A kutatók felfigyeltek a vállalkozói réteg gyarapodására. A hetvenes évek elején az aktív kereső férfiak mindössze 2 százaléka dolgozott önállóként, ez az arányszám a kilencvenes évek elejére 6, az ezredfordulóra már csaknem 10 százalékra nőtt. A mezőgazdasági önállók meglehetősen kis létszámú, de folyamatosan gyarapodó csoportot alkotnak.

Ma az aktív keresők a népességen belül kisebbségben vannak. Ez a tény előtérbe állítja az inaktívak rétegződésének problémáját. A nyugdíjasokra, a rokkantnyugdíjasokra és a munkanélküliekre, szociális segélyezettekre vonatkozó adatok ebbe engednek betekintést.

A munkaerőpiacról kiszorult rokkantnyugdíjas és munkanélküli, szociális segélyezett férfiak több mint 30, a nők 40-45 százaléka korábban szakképzetlen munkásként dolgozott, azaz viszonylag nagy részük már aktív idejében is periferikus, kevés előrelépési lehetőséget adó pozícióban volt. Ugyanakkor nem jelentéktelen a szakmunkás státusból rokkanttá, illetve munkanélkülivé válók aránya.





>> Társadalmi

egyenlőtlenségek



Magyarországon az elmúlt években több kísérlet is történt arra, hogy a fogyasztás szerkezeti sajátosságai alapján különítsenek el társadalmi csoportokat. A kutatók három dimenzió szerint vették számba a társadalom különböző rétegeit. Vizsgálták az egyének lakásvagyonát (vezetékes víz, fürdőszoba, a fűtés jellege, telefon, a lakóhely jellege), anyagi fogyasztását (tartós fogyasztási cikkek, az autók száma, nyaraló az egyén/háztartás birtokában, a fogyasztási kiadások mértéke), kulturális aktivitását (színházba, múzeumba, hangversenyre járás gyakorisága, könyvek, hanglemezek, CD-k száma, nyaralási szokások). Ezek alapján a következő nagyobb lakossági csoportok különíthetők el:

1) az elit, jómódú felső középosztály, amely kimagasló anyagi és kulturális pozíciója alapján alkot külön kategóriát (10 százalék);

2) a felhalmozó középosztály (14), amely az anyagi javak akkumulálásával tűnik ki;

3) a szabadidő-orientált középosztály (17), amelyet az átlagot meghaladó kulturális fogyasztás jellemez;

4) a jó lakású depriváltak csoportja (28), amelynek tagjai a lakásvagyon kivételével az anyagi és kulturális javakban hiányt szenvednek;

5) a deprivált szegények rétege (31), amely mindhárom fogyasztási dimenzió szerint az alsó harmadban helyezkedik el.

A fogyasztási státus demográfiai-társadalmi meghatározottságára ugyanaz jellemző, mint a más típusú társadalmi egyenlőtlenségekre. A nagyvárosokban élők, az aktív keresők, a kedvezőbb foglalkozási pozíciókban lévők helyzete jobb, míg az időseké, a kistelepülések lakosaié, az inaktív keresőké rosszabb.

Az elithez és a jómódú felső középosztályhoz tartozók 45 százaléka diplomás, és csak egyötödüknek nincs érettségije. A felhalmozó és a szabadidő-orientált középosztály több mint 40 százalékának legfeljebb szakmunkás-bizonyítványa van, míg a főiskolai, egyetemi végzettségűek aránya mintegy 15 százalékos. A deprivált szegények csoportjába tartozók a legiskolázatlanabbak: kevesebb mint egytizedüknek van a szakmunkás-képesítésnél magasabb iskolai végzettsége.

A különböző tartós javakkal való ellátottság az egyes csoportok összetételének jó jellemzője. Ebből a szempontból a hagyományos és az automata mosógép előfordulási arányai érdemelnek figyelmet: az elithez és a felső középosztályba tartozók háztartásaiban szinte ismeretlen a mosógép elavultabb formája, míg a deprivált szegényekhez tartozók 80 százaléka ezt használja. A személyi számítógép és a mikrohullámú sütő elterjedtsége is hasonló: az előbbivel az elithez tartozók mindegyike, míg az utóbbival 80 százalékuk bír; a deprivált szegény háztartások közül viszont alig találunk olyat, amelyben ez a két eszköz előfordulna.





>> A szubjektív

társadalmi helyzet



Az egyének különböző csoportok tagjaiként definiálják önmagukat, és társadalmi helyzetüket más csoportokkal összehasonlítva, valamint saját életük korábbi állomásaihoz viszonyítva határozzák meg. Minél kedvezőbben ítélik meg a maguk pozícióját, annál nagyobb a - nem csak anyagi értelemben vett - jólétük. Ezért a társadalmi helyzet külső tényezők alapján való meghatározása mellett szükséges a szubjektív azonosítás vizsgálata is.

A népesség zöme vagy a középosztályba (51 százalék), vagy a munkásosztályba (42) sorolta magát. A kilencvenes években a középosztályi önazonosság nagyobb teret hódított a munkásosztályi identitással szemben. Emögött azonban nem feltétlenül áll tényleges középosztályosodási folyamat, inkább csak a definíció tartalma értékelődött át az elmúlt időszakban. A lakosság mindöszsze 4 százaléka vélte úgy, hogy ő a felső középosztályhoz tartozik, és még ennél is alacsonyabb (3 százalék) volt azok aránya, akik magukat az alsó osztály tagjaiként határozták meg.

A felső és középvezetők, felső szintű értelmiségiek, hivatalnokok csaknem egyötöde a felső középosztályba, mintegy háromnegyedük pedig a középosztályba tartozónak sorolja önmagát. Ugyanez mondható el az alsó vezetőkről, alsó szintű értelmiségiekről, de ebben a kategóriában alacsonyabb a magukat a felső középosztályba és magasabb a munkásosztályba számítók aránya. A vállalkozók többsége szintén a középosztály tagjaként definiálja önmagát, ugyanakkor mintegy egyharmaduk - feltehetően a szakmunkásokból lett iparosok, kereskedők - munkásosztályi identitású. Feltűnő a szakképzett és a képzetlen munkások szubjektív társadalmi helyzetének hasonlósága: mindkét csoportban 30 százalék körüli a magukat a középosztály különböző rétegeibe sorolók hányada, de többségük a munkásosztályhoz tartozóként határozza meg önmagát. A munkaerő-piaci szerep jelentőségét igazolja, hogy a rokkantnyugdíjasok és az állástalanok jóval magasabb - 20 százalék körüli - arányban tekintik magukat az alsó osztály tagjának, mint az aktív keresők.

Az alsóosztályi identitást vallók nagy valószínűséggel az objektív tényezők alapján is szegénynek minősülők közül kerülnek ki: ez a nagyon rossz anyagi-vagyoni helyzetben élők majdnem 40 százaléka. Mindez arra utal, hogy a szubjektíven értelmezett alsó osztályt azok alkotják, akiknél a szegénység nem átmeneti, hanem tartós állapot, amelynek tudata beépül az érintettek mindennapjaiba.





>> Dinamikus

státusváltások kora



Társadalmi mobilitáson az egyén, illetve a család társadalmi helyzetének megváltozását értik a szakemberek. A vizsgálat során arra keresték a választ, hogy mennyire nyitott a társadalom; változnak-e az előrejutási lehetőségek; az embereknek milyen esélyük van társadalmi pozíciójuk megtartására. Az elmondottakat mérhetik egyrészt a származási helyzet változásához (elsősorban az apa, esetleg az anya társadalmi-foglalkozási csoportjához képest), másrészt az egyén korábbi - az esetek többségében az első - társadalmi pozíciójához. Az előbbi elemzési módot nemzedékek közötti (intergenerációs), az utóbbit nemzedéken belüli (intrage-nerációs) mobilitásnak nevezik.

A teljes mobilitási arányszámmal mért nemzedékek közötti mobilitás az elmúlt két évtizedben főleg a férfiak között csökkent. 1983-ban az akkor aktív kereső férfiak 72, 2000-ben 64 százaléka tartozott az apjáétól eltérő foglalkozási réteghez. A nőknél ugyanez az arány 78-ról 74 százalékra mérséklődött. A hagyományos mobilitási mutatók szerint a nemek közötti különbség mindig is megvolt.

Az aktív kereső mobil férfiak között egyre nagyobb azoknak az aránya, akik az apjukhoz képest vertikális irányban mozdultak el a foglalkozási hierarchiában (például a szakmunkás apák értelmiségi fiai, a vállalkozó szülők képzetlen munkás gyermekei), és egyre kisebb a horizontális értelemben mobilak hányada (például a szakmunkáscsaládokból származó iparosok, kereskedők, vagy a technikus, termelésirányító apák szakmunkás fiai). A foglalkozási ranglétrán vertikálisan elmozduló férfiak körében egyre gyakoribb a lefelé irányuló mobilitás. A nyolcvanas évek első felében a munkaerőpiacon jelen lévő férfiak mintegy egytizede dolgozott az apjáénál alacsonyabb státusú foglalkozásban, az ezredfordulón már 17 százalékuk.

A lefelé irányuló mozgás gyakoriságának a kilencvenes években bekövetkezett növekedése arra utal, hogy a gazdasági, munkaerő-piaci változások következményeként bizonyos társadalmi csoportok számára nem csupán a származási helyzethez viszonyított előrelépés útjai zárultak el, de a szülői státus megőrzése is egyre nagyobb nehézségekbe ütközik.

A férfiak körében folytatódott a vezető-értelmiségi-hivatalnok csoporthoz tartozók társadalmi újratermelődése: a nyolcvanas évek elején az ilyen foglalkozású apák mintegy felének a fia került maga is értelmiségi pozícióba, az ezredfordulón pedig 56 százalékuké. Látványosabb a változás a fiatalok esetében: ma a vezető és értelmiségi apák felének a 35 éven aluli fia lesz szintén vezető vagy értelmiségi, szemben a húsz évvel korábbi 39 százalékkal. A rutin szellemi és a mezőgazdasági önálló férfiak között szintén egyre gyakoribb a szülői pozíció átörökítése. A szakképzetlen munkásoknál ez a trend csak a 35 évnél fiatalabbakra igaz: a származási rétegben maradtak aránya 1992-ben 35, 2000-ben 41 százalék volt.

A nőknél a vezető-értelmiségi-hivatalnok réteg újratermelődése kisebb mértékben növekedett 1983 és 2000 között; sőt, a fiataloknál még kissé csökkent is. A nem mezőgazdasági önállóknál és a képzetlen munkásoknál erősödő, míg a középszintű szakalkalmazottaknál és a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúaknál mérséklődő immobilitást jeleznek az adatok. A szakmunkásréteg immobilitási arányszámai alig változtak.

A nemzedéken belüli mobilitás a vizsgált időszakban szintén csökkent. A nyolcvanas évek elején az akkor aktív kereső férfiak 43, az ezredfordulón csak 35 százalékának volt más a foglalkozási státusa, mint munkába lépéskor. A nőknél a visszaesés még számottevőbb: 47-ről 32 százalékra. Az intragenerációs mobilitás mérséklődése azzal indokolható, hogy miközben egyre alacsonyabb azok hányada, akik életpályájuk során kedvezőbb pozíciókba kerülnek, emelkedik a foglalkozási hierarchián lefelé mozgók részaránya. Egyre kevesebben vannak azok is, akik a foglalkozási rétegséma azonos szintű kategóriái között mozognak.

A KSH statisztikusai szerint pontosabbá válik az egyének életpályán belüli mobilitásáról alkotott kép, ha azt nem két időponthoz rögzítve vizsgálják, hanem követik a különböző időszakokban munkába lépők munkapiaci életútját. E szerint a fiatalabbak között magasabb azok aránya, akiknek legalább egyszer megváltozott a foglalkozási réteghelyzete: míg a hatvanas évek első felében ez a munkába álló férfiak mintegy egyötödével fordult elő munkaerő-piaci karrierjének első öt esztendejében, addig a nyolcvanas évek második felében kezdők körében már 30 százalékos volt az arány.

Az elmúlt évtized gazdasági változásai erőteljes intragenerációs mobilitást indukáltak, részben azzal, hogy új anyagi és

karrierlehetőségeket teremtettek (például a vállalkozók esetében), másrészt azáltal, hogy bizonyos rétegeket előnytelenebb foglalkozási - és ebből következően kedvezőtlenebb anyagi - státusba szorítottak. Az utóbbi megnyilvánulási formája, hogy a fiatalabbak közül többen kerültek a foglalkozási hierarchia alsó szintjére: a pályájukat 1985-89 között kezdő férfiak csaknem egyötöde munkaerő-piaci karrierje első öt évében legalább egyszer visszacsúszott a képzetlen munkások csoportjába, míg a hatvanas évek elején indulók között ez az arány csak 10 százalék volt. De a lecsúszottak egy részének ez csupán átmeneti állapot, amelyből képesek - például magasabb szakképzettség megszerzésével - jobb munkaerő-piaci, egyszersmind jövedelmi pozícióba kerülni. Az elmúlt évtized egyik jellegzetes vonása éppen a státusváltások dinamikájának növekedése volt.