Mit mondanak a vállalkozók? A Covid-válságból talán már kifelé jövet legalább félig tele a poharuk?
Szektoronként nagy a szórás, de összességében legalább félig valóban tele a pohár. Már nyoma sincs annak a rémületnek, amely tavaly márciusban egyik pillanatról a másikra lett úrrá a gazdasági szereplőkön, amikor Magyarországra is begyűrűzött a koronavírus-járvány. Sokkal több adat, információ van a kezünkben a Covid-válságról, az egészségügyi és a gazdasági hatásokat is beleértve, így nyugodtabban tekinthetünk a jövőbe. Ettől függetlenül még mindig okozhat meglepetéseket a pandémia. A vakcinával az emberiség ezt a csatát megnyeri, a világgazdaságnak viszont még meg kell birkóznia az akadozó ellátási láncokkal, az egekbe szökő nyersanyagárakkal. Kicsi, nyitott gazdaságként mindez Magyarországnak is jókora kihívás, a magas inflációról és a gyenge forintról nem is beszélve.
Hogyan értékeli gazdaságpolitikai szempontból a kilábalást segítő eddigi intézkedéseket akár a kormány, akár a jegybank részéről?
Amit lehetett, azt a kormány megtette, a pénzügypolitika és a költségvetési politika stabilitást, válságállóságot kölcsönzött ebben a turbulens időszakban a magyar gazdaságnak, közben ráadásul a befektetésorientáltságot is sikerült erősíteni, miután a külföldi működőtőke-befektetések bevonzásában emeltük a csapásszámot. Az utóbbi jórészt a proaktív külgazdasági tárca érdeme. Ezzel szemben úgy látom, a Magyar Nemzeti Bank jóval hatékonyabb eszközökkel is előrukkolhatott volna. A fékeket behúzva a forintot például meg lehetett volna fogni a 360-as szinten, ami után egy jól időzített kötvénykibocsátás érdemben javíthatta volna az ország pozícióit. Azaz egy csapásra előnyt kovácsolhattunk volna a hátrányból, de nem tettük. Az inflációval hasonló a helyzet, már az októberi pénzromlás 6,5 százalékos mértéke is messzire vezetett, amire jött a novemberi 7,4 százalékos adat. Már jóval korábban be lehetett volna avatkozni.
Közismerten baráti, bizalmi kapcsolatot ápol Orbán Viktor miniszterelnökkel. Legutóbb milyen szakmai, gazdasági kérdéseket vitattak meg?
A miniszterelnökkel már 1982 óta ismerjük egymást a Ménesi úti kollégiumból. Rendszeresen egyeztetünk hivatalos keretek között és baráti beszélgetések során is. Az előbbi asztalra tartozik a a kötelező oltás vagy éppen az az utóbbi viszont csak ránk tartozik. Olyan még nem volt, hogy fél órán belül ne hívott volna vissza, bízunk egymásban, de a közvélemény túlgondolja ezt a kapcsolatot. Ráadásul ott van az érem másik oldala: Medgyessy Péterrel a mai napig barátok vagyunk, Gyurcsány Ferencet az egyetem óta ismerem, Bajnai Gordonnal pedig többször találkoztunk az üzleti életben. Ne feledjék, 2002 és 2010 között is a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke voltam.
Főként a csiphiány miatt gyengélkedik az ipar. Most üt vissza a függés az autógyáraktól?
Pontosan így van, de ez nem magyar sajátosság, a kelet-közép-európai régióban hasonló cipőben jár Szlovákia, Csehország és Románia is. A félvezetők és más alkatrészek hiánya nélkül az ipari termelés volumene akár a tizedével is meghaladhatná a mostani szintet. A kitettség rendkívül magas, ráadásul az autóiparon kívül az elektronikai gyártást is sújtja, és egyelőre nincs érdemi alternatíva. Önmagában vizsgálva figyelemreméltó új kapacitások épülnek ki az akkumulátorgyártásban és a vegyiparban, ezek azonban nem képesek ellensúlyozni a járműipar lejtmenetét. Emiatt az exportpozíciók számottevően romlottak, negatív a külkereskedelmi mérleg,
A negyedik negyedéves jobbára a beruházásokon és a belső fogyasztáson múlik. Ez mennyire egészséges vagy fenntartható állapot?
Nem egészséges, de adja magát, az élénkülő lakossági fogyasztás pedig egyre erősebb támaszt nyújt a gazdasági növekedésnek. Miután a hónapokon át tartó lezárásokat követően tavasszal újranyitott az ország, az emberek jó darabig a szolgáltatások igénybevételét részesítették előnyben, ám azóta az elmaradt vásárlások pótlásával átbillent a mérleg nyelve a kiskereskedelem felé. A szektor stabilan 5-6 százalékos bővülése érdemben segítheti a javulást. A beruházási ág viszont a természetéből fakadóan nemzetgazdasági szinten jóval többet nyom a latban, a kilátások pedig biztatók. Magas hozzáadott értékű iparágakhoz kötődő projektekről beszélünk, Európán kívülről most már tartósan Kelet-Ázsiából jön a tőke, a frissen bejelentett gyárépítések kiemelt jelentőségűek.
A már említett magas infláció viszont fékezheti a háztartások költekezési kedvét. Mikorra normalizálódhat a fogyasztói árindex?
Olyan ütemben szöknek fel az árak, aminek 2007 decembere óta nem lehettünk tanúi, a drágulás pedig most már lényegében a teljes fogyasztói kosarat utolérte. Rendszerint csak egy szám van az érdeklődés középpontjában, ám az infláció szerkezete különösen aggasztó. Az üzemanyagárak hatósági befagyasztásának lehet ugyan kedvező hatása, de korántsem vagyok meggyőződve arról, hogy ettől önmagában érdemben enyhülne az inflációs nyomás. A kamatemelési ciklusnak folytatódnia kell, de ne feledjük, hogy a magyar gazdaság a globális GDP-nek mindössze a 3 ezreléke, vagyis nem mi fogjuk irányítani a világgazdaságot, a folyamatokkal szembemenni pedig nem egyszerű.
Járulékcsökkentés nélkül alighanem nagy lenne a zúgolódás munkáltatói oldalról, így viszont, az engedményekkel milyen hatása lehet a 200 ezer forintos minimálbérnek és a 260 ezres bérminimumnak?
Erősen kifeszített a piac, a legnagyobb gond pedig még mindig az, hogy a munkaerőt nem fizetjük meg. A rendszerváltás óta magunkkal hurcolt rossz beidegződésként továbbra is pusztán költségelemként tekintünk a bérezésre, miközben az egy gazdaságpolitikai tétel. Magyarul, még feljebb kellene tornászni a béreket, különben az infláció jóformán felzabálja a fizetések emelését.
Mennyinek kellene lennie a bérminimumnak? Talán ezer eurónak?
Konkrét összeget szándékosan nem mondok, de a reálinfláció plusz 2-3 százalékos további emelés akár azonnal indokolt lenne. Ki is lehetne gazdálkodni, még akkor is, ha akár 10-11 százalékról beszélnénk.
Ezek szerint amíg nem nyúlunk jobban a zsebünkbe, a gyakran elhangzó gazdaságpolitikai üzenet – a made in hungary időszakból az invented in hungary érába kell lépni – átültetése a gyakorlatba hiú ábránd marad?
Ezt viszont túlzás lenne állítani. Szerencsére túl vagyunk már azon, hogy Nyugat-Európa összeszerelő üzeme legyen a magyar ipar. Ezzel együtt, ha idejön egy német befektető, és jól megszervezi a gyártási folyamatot, a munkaidő-beosztást és a beszállítói kört, jó eséllyel csaknem akkora termelési értéket ér el itt, mint otthon, miközben tény és való, hogy ez nálunk lényegesen kevesebbe kerül. Ezek a beruházások azonban a legmodernebb gyártási technológia meghonosításán túl olyan kutatás-fejlesztési kapacitások kiépítésével járnak együtt, amelyek kizárják, hogy a képzetlen munkaerő legyen az elsődleges célpont. Szerencsére nemcsak a külföldi hátterű, hanem a magyar tulajdonú vállalatok egyre nagyobb hányada is törekszik arra, hogy automatizáljon, robotizáljon, high-tech berendezéseket használjon. Az üzemeltetéshez szükséges mérnökök, technikusok pedig nincsenek ingyen.
Ráadásul mind több szektorban fojtogató a munkaerőhiány. Egyszerűbb megoldás a vendégmunkás, mint a magyar dolgozó hazacsábítása? Egyesek már nemcsak Szerbiában vagy Ukrajnában, hanem akár Délkelet-Ázsiában is toboroznak.
Ez is azt az állításomat támasztja alá, hogy hosszú távon biztosan nem lehet versenyképességi előny az alacsony bérszint. A távol-keleti toborzás pedig túllép egy munkaerőpiaci kérdés keretein, ebben az esetben azt is meg kell vizsgálni, hogy fel akarjuk-e hígítani a társadalmat. Remélem, nem. Ezzel szemben oktatni kell, képezni, nyomni felfelé a béreket, és még akkor sem jön haza mindenki, aki ma egy másik országban keresi a kenyerét, de ha tovább nő az életszínvonal, az elvándorlás legalább megállítható. Ezekre a hosszú távú tervekre akkor is alapértékként kell tekinteni, ha még a közeljövő is tartogathat meglepetéseket: ki tudja például, hány Covid-hullám jön még? A magunk részéről egyelőre annyit tehetünk, hogy az oltási hajlandóságban rálépünk a gázpedálra: nem jó szívvel, de a kamara is erősíti a kötelező oltást a munkáltatói oldalon.
