Csupán az időpont megválasztása volt a rossz, vagy immár többről, egy tudatos koncepciónak a korábbiakból következő megnyilvánulásáról van szó? Ezen a meglehetősen széles skálán mozognak a visszhangok a Bush-adminisztráció legújabb külpolitikai húzását, a kiotói környezetvédelmi egyezmény gyakorlati felmondását értékelve. Függetlenül ugyanis attól, hogy az együttműködésben részt vevő országok jóformán egyike sem ratifikálta még a négy éve megkötött egyezményt (amelyben vállalnák, hogy 2012-ig 5,2 százalékkal csökkentik az üvegházhatást előidéző gázok, mindenekelőtt a szén-dioxid kibocsátását) az amerikai elnök döntése újból alkalmat teremtett arra, hogy az új amerikai adminisztráció szépszámú bírálói szuperhatalmi arroganciát, a hidegháborús gondolkodásmód, a múlt századi konzervativizmus visszatérését emlegessenek.
Nem mintha George W. Bush a hivatalba lépése óta eltelt kevesebb mint száz napban tett volna bármit is ezen negatív imázs ellensúlyozására. Az egymást követő, az erő pozíciójából hozott s a nemzetközi reakciókat figyelmen kívül hagyó döntésekből azonban még nem rajzolódik ki egységes külpolitikai koncepció. Már csak azért sem, mivel nemzetközi kérdésekben a főbb döntéshozók (az alelnök, a nemzetbiztonsági tanácsadó, a védelmi, illetve a külügyminiszter) között máris érzékelhető, hogy nincs meg a teljes összhang, s nem tudni még, hogy a "héja-galamb" szerepleosztás valójában mennyire mély ellentéteket takar.
Másfelől pedig ez az az időszak, amikor az Európai Unió is egyre aktívabban fordul a külpolitikai témák felé, s még ugyancsak nem rajzolódott ki, hogy belső fejlődése természetes következményeként avagy átmeneti pótcselekvésként. Hiszen mint a Neue Zürcher Zeitung láttatja a helyzetet, az integrációpolitika terén az EU a nizzai csúcstalálkozóval elérte lehetőségei maximumát, a brit, illetve a francia választások, valamint a bővítésről meghozandó konkrét döntések előtt továbblépés a téren aligha várható. Így a köztes időszakban nagyobb hangsúly helyeződik a közös külpolitikára, amelyet eddig aligha lehetett "az EU sikertörténeteként" jellemezni.
Ebben a sajátos megvilágításban talán még a valóságosnál is élesebben rajzolódnak ki az Egyesült Államok és Európa közötti ellentétek aktuálpolitikai kérdésekben. Miközben Washington "bekeményített" Oroszországgal szemben, az unió együtt és vezető tagállamai külön-külön is keresik a párbeszéd folytatásának lehetőségeit. Bush nemrégiben különösebb diplomáciai köntörfalazás nélkül hozta a dél-koreai elnök tudomására, hogy elődjénél konfrontatívabb külpolitikát kíván folytatni Phenjannal szemben. Válaszul az EU vezetői arról döntenek, hogy közvetítők révén segítik a Korea-közi párbeszéd életben tartását. A fricska egyértelmű, ha gyakorlati haszna megkérdőjelezhető is. Az ázsiai félsziget aligha az a térség, ahol az önálló európai külpolitika folytatásához meglennének a szükséges eszközök. Ezt követően nyit Washington egy újabb frontot, méghozzá egy olyan területen, amelynek az európai és elsősorban a német kormány (a honi közvélemény nyomása alatt) kiemelt jelentőséget tulajdonít: a környezetvédelemben.
Nem mintha Bush döntése, hogy nem terjeszti a szenátus elé -- gyakorlatilag tehát "halottnak" nyilvánítja -- a kiotói megállapodást, teljességgel váratlannak lenne minősíthető. A rendkívül befolyásos amerikai olaj- és energetikai lobbi, amelyhez a Bush család ezernyi szállal kötődik, mindig hevesen ellenzett bármiféle önkorlátozást, s már Clinton alatt is sikerült elérnie, hogy jóval kisebb visszafogás kerüljön be a kiotói jegyzőkönyvekbe, mint például ahogyan az Európai Unió javasolta, s az elvben elfogadott szándékhoz Amerikában azóta is kevés gyakorlati cselekvés társult. Bush tehát, ha úgy tetszik, nem tett mást, mint hogy számot vetett a realitásokkal.
Ám ezek a viták alighanem csupán epizódok maradnak a transzatlanti kapcsolatok történetében, már csak azért is, mert miként az amerikai rakétavédelmi tervek megvétózására sem volt Európának lehetősége, úgy sokat most sem tehet a kinyilvánított washingtoni szándékkal szemben. A "zöld"-kérdésekben ugyancsak érintett német kancellár washingtoni tárgyalásai jól érzékeltették: az európai politikusok a hazai közvéleménynek szánt megnyilatkozásaik ellenére tartózkodnak attól, hogy felnagyítsák a napi kérdésekben jelentkező feszültségeket.
Ám ezzel együtt is kétségtelen, hogy a jelenlegi amerikai kormányzat, ha talán nem is előidézője, de tükrözője az egyre több területen elmélyülő repedéseknek. Az Egyesült Államok már a szövetségeseivel szemben tapintatosabbnak mutatkozó Clinton-kormányzat idején sem csatlakozott a taposóaknák betiltásáról szóló vagy a nemzetközi büntetőbíróság felállítását elrendelő átfogó megállapodásokhoz. S bár Clinton a szenátus elé terjesztette az atomcsendegyezményt, ez csak arra volt jó, hogy az adminisztráció széttárhassa kezét: ők ugyan akarnák annak jóváhagyását, ám a törvényhozókkal nem tudnak megbirkózni.
A napi történések így egymásra rakódhatnak. Annál is inkább, mert lassan felnő Európában egy olyan új generáció, amely számára a szovjet fenyegetés és ezzel összefüggésben az Egyesült Államokkal kialakított speciális viszony már csupán történelmi emlék. Az európai kultúrán nevelkedett fiatalok egy része előtt pedig Amerika úgy jelenik meg, mint olyan ország, ahol érvényben van a halálbüntetés, nem törődik a környezeti gondokkal, kénye-kedve szerint bombázza Bagdadot, és gyengített uránlövedékeket szór szét Koszovóban.
A Bush-adminisztrációról az első két hónap döntései alapján még csak annyi állapítható meg, hogy érzéketlenebbül hagyja figyelmen kívül az atlanti szövetségesek véleményét, mint elődje. Ám talán még korai lenne megjósolni, hogy a stílussal vagy magával a koncepcióval lesz-e több gondja Európának.
A szerző a Világgazdaság munkatársa