Akkumulátorhulladék és tiszta környezet: felmérték, hogyan lehet valóban zöld az e-mobilitás

Elöljáróban fontos leszögezni: ez a cikk nem arról szól, hogy Magyarország akkumulátor-nagyhatalom lesz-e, és arról sem, hogy az akkumulátorgyártás pontosan milyen szerepet fog játszani a magyar gazdaságban. Ehelyett abból indul ki, amit biztosan tudunk: az e-mobilitás térnyerése nem szakad meg, és bárhogyan is alakul a hazai akkuipar jövője, a Magyarországon képződő akkumulátorhulladék mennyisége növekedni fog. Vagyis az akkumulátorhulladék-probléma nem iparpolitikai kérdés, és nem is egy iparág problémája, hanem elkerülhetetlen következménye a mobilitás átalakulásának mindenütt, nem csupán idehaza. És nem oldja meg, ha nem veszünk tudomást róla, hiszen olyan hulladékokról van szó, amelyek egyfelől – szabálytalanul tárolva, a környezetbe kikerülve – súlyosan károsíthatják a környezeti elemeket, másfelől viszont a fejlett feldolgozási technológiák használata és a szabályok betartása esetén érdemi környezeti kockázat nélkül válhatnak az érintett iparág értékes másodnyersanyagává, biztosítva egyúttal a természeti környezet megóvását. Valójában tehát nincs racionális érv amellett, hogy kategorikusan elzárkózzunk a feldolgozás lehetőségeinek megvizsgálásától. Ellenkezőleg: amellett szólnak érvek, és azt kívánja a közérdek is, hogy a keletkező akkumulátorhulladékok kezelésére és újrafeldolgozására megfelelő kapacitással korszerű hasznosítási technológia álljon rendelkezésre az országban.

Mennyi akkumulátorhulladék képződik?

2023-ban 111 ezer tonna, akkumulátoralapanyag-gyártásból és akkumulátorcella-gyártásból eredő termelési hulladék keletkezett Magyarországon, amiből 54 ezer tonna számított veszélyes hulladéknak. (Összehasonlításul: idehaza évente nagyságrendileg egymillió tonna veszélyes hulladék képződik, vagyis a teljes hazai veszélyeshulladék-termelés 0,5 százalékáért felelős az akkumulátoripar). A kiépülő gyártási kapacitások nyomán a teljes akkumulátorhulladék mennyiség 2035-re akár háromszorosára, 330 ezer tonnára is nőhet. Ugyanakkor, mint fentebb utaltunk rá, közben felfutóban van a kiöregedő elektromos autókból származó akkuhulladék mennyisége is, ami 2033-ra elérheti az évi 15 ezer tonnát. Ráadásul biztosra vehető, hogy ez az utóbbi mennyiség gyorsabban növekszik majd, mint a gyárakból érkező termelési hulladék: az új akkugyárak építésének üteme lassul, az e-mobilitás terjedése viszont gyorsulni fog. 

És mi a helyzet a kiterjesztett gyártói felelősséggel?

Hosszú ideje vita tárgya, hogy mit ír elő a kiterjesztett gyártói felelősségről szóló uniós jogszabály, vagyis mi történik azoknak az akkumulátoroknak a hulladékká válása után, amelyeket magyarországi gyárakban gyártottak, de külföldre eladott elektromos autókba építettek be. Az említett jogszabály azt tartalmazza, hogy a termékfelelősség elsődlegesen azt az országot érinti, ahol a termék a gyárkapun kijőve forgalomba került. A tanulmány magyarázatot ad arra is, hogy mi lesz a Magyarországon gyártott, de külföldön futó járműbe szerelt lítiumion-akkumulátorok újrahasznosításával. Ám nem kizárható, hogy az itt gyártott akkuk egy része idővel visszakerül Magyarországra hasznosítási céllal, amennyiben a megfelelő méretű újrafeldolgozói kapacitás rendelkezésre áll. 

Milyen típusú hulladék keletkezik – megoldás-e a struccpolitika?

A „veszélyes hulladék” ebben az esetben a lényeget írja le. Egyebek között mérgező fémekről (nikkel, kobalt, lítium, mangán), tűz- és robbanásveszélyes anyagokról, nehezen lebomló talaj-, víz- és légszennyezőkről (az akkumulátorok kötőanyagában, elektrolitjában és a tisztítási folyamatokban használt vegyszerekről), elektrolitokról és fémionokról, vegyi oldószerekről (pl. N‑metil-2-pirrolidon, NMP) van szó. Ami egyúttal azt is jelenti: nem megoldás, ha úgy teszünk, mintha a probléma nem létezne. A világ ma törvényszerűen arrafelé halad, hogy egyre több lítium-ion akkut használunk, vagyis idővel egyre több lesz a közelünkben az akkumulátorhulladék. Csak abból választhatunk, hogy megteremtjük-e hozzá a megfelelő, biztonságos feldolgozási hátteret, vagy tudomásul vesszük az összes olyan hosszú távú környezeti kockázatot, amely az érintett hulladékok feldolgozásának elmaradásával együtt jár. Nincs olyan opció, hogy nem létesül(nek) fejlett technológiával dolgozó feldolgozóüzem(ek), és közben a környezeti biztonság szintje is változatlan marad. Döntenünk kell, hogy a biztonságos feldolgozást, vagy a kezeletlen hulladékkal járó környezeti veszélyeket választjuk – valójában ez a választási lehetőség az akkumulátorhulladékkal kapcsolatban. 

Létezik-e biztonságos akkuhulladék-feldolgozás?

Alighanem ez az a kérdés, amire a legtöbben kíváncsiak. A válasz egyértelműen igen: az akkumulátorhulladék probléma az elektromobilitás fejlődésével a legfejlettebb környezetkultúrájú országokban is megjelenik – gondoljunk például Norvégiára vagy Svájcra –, az elektromos autók terjedését pedig ezeken az elsődleges piacokon gyakorlatilag lehetetlenné tenné, ha a képződő hulladékot nem lehetne a környezetre nézve biztonságos, pénzügyileg rentábilis módon feldolgozni. A hasznosítási technológiák együtt fejlődnek a gyártással, részben környezetvédelmi, részben gazdasági kényszerek miatt: mivel az akkumulátorgyártás nyersanyagai többségében nehezen és korlátozottan hozzáférhetőek, ugyanakkor az újrafeldolgozásuk műszakilag megoldott, maga az akkumulátoripar sem engedheti meg, hogy ne növelje folyamatosan az újrafeldolgozási arányt. Magyar szemszögből a kihívást a legtisztább, leghatékonyabb és a hazai adottságokhoz a legjobban alkalmazkodó technológiák kiválasztása és meghonosítása jelenti – a következő időszakban ez lesz az ágazat első számú feladata.