Igazi csemege az elméleti közgazdásznak most végigtekinteni a rendszerváltó közép-európai országok fejlődési pályáin. Az eltérő kiindulópontok ellenére ugyanis mára látványosan megmutatkoznak az eltérő gazdaságfilozófiák gyakorlati következményei is.
Csehország, amelyet sokáig az egekbe magasztaltak tekintélyes nemzetközi kutatóintézetek, épp most fogadta el a saját Széchenyi-tervét. A magyarnál közel háromszor nagyobb, gigászi gazdaságélénkítő csomagtól Prága azt várja, hogy az elmúlt évek gyengébb növekedési üteme után végre felzárkózzon az élcsapathoz. A viszonylag kedvező feltételekkel startoló cseh gazdaság azért roskadt össze, mert minden ellenkező retorika ellenére a cseh kormány sokáig óvakodott a mikroszféráig hatoló fájdalmas reformoktól, és a valódi tulajdonost nem teremtő kuponos magánosítást választotta. A mostani "nagy ugrásnak" azonban komoly hátulütői lehetnek. Bár a gazdasági minisztérium -- eléggé optimistán -- bízik abban, hogy a példátlan pénzköltést a privatizációs bevételekből lehet finanszírozni, az államháztartás egyensúlyára korábban oly büszke prágai vezetés az idén már a GDP 10 százalékát (!) megközelítő hiányt vár. A sokáig irigylésre méltó adósságállomány is vészesen duzzad, nem is maradt el a hitelképesség lejjebb sorolása. A kikényszerített átalakulás miatt látványosan nőtt a munkanélküliség, az infláció viszont -- részben az erős korona miatt -- mérsékelt maradt.
Nem kevésbé tanulságos Lengyelország esete sem. Itt ugyanis a kiindulópont és az alkalmazott gazdaságpolitika alapvetően tért el a cseh forgatókönyvtől. A romokban heverő lengyel gazdaságot viszonylag gyorsan talpra állította a sikerrel alkalmazott sokkterápia. A folyamatosan erős növekedés hatására mára a lengyel GDP az 1989-es szint több mint 120 százalékát teszi ki, ami a rendszerváltó országok közül a legmagasabb, igaz, az alacsony bázis miatt az egy főre jutó mutató még mindig elmarad az élbolyétól. A sok eltérés ellenére -- nagyobb belső piac, jelentősebb agrárszektor stb. -- a lengyel és a magyar gazdaság fejlődése sokáig számos makromutató esetében nagy hasonlóságot mutatott. A legutóbbi időszakban ugyanakkor markáns különbség figyelhető meg, ami döntően a eltérő árfolyam-politika következménye. A kvázi lebegő árfolyam -- hasonlóan Csehországéhoz -- nagy teret nyújt a jegybanknak arra, hogy kamatpolitikájával eredményesen lépjen fel az infláció ellen. A lengyel monetáris hatóság élt is ezzel, ám az áremelkedés sikeres mérséklésével párhuzamosan túlságosan lefékezte a gazdaságot, ami az állástalanok rekordszintű, 15 százalékos arányában is megmutatkozik. A rugalmas árfolyamrendszer másik következménye, hogy -- részben a privatizáció miatt "beömlő" külföldi tőkének köszönhetően -- erősen tartja a nemzeti valutát, aminek a külső egyensúly látja kárát.
Magyarország megint csak más utat járt be. Közepesen jó kiindulópont után előbb a mikro- (csődtörvény, kereskedelemi liberalizáció), majd makroszintű (Bokros-csomag) sokkterápiáknak, valamint a jogi intézményrendszer gyors kiépítésének és a párját ritkító privatizációs hullámnak köszönhetően a magyar gazdaság tartósan megalapozott, exportorientált növekedési pályára állt, amelyet erős nemzetközi versenyképesség támaszt alá. A javulás a térségben kivételesen alacsony munkanélküliségi rátában is megmutatkozik. Viszonylag jó a külső egyensúlyi helyzet is, ami nem kis mértékben a szinte fix árfolyamrendszerként működő csúszó leértékelésnek tudható be. Ezzel magyarázható azonban a magyar gazdaság legfájóbb pontjának tekinthető, makacsul magas infláció is, hiszen a jegybanknak eléggé korlátozott eszközei vannak az áremelkedés befolyásolására. Amíg a lengyel kormánynak a vártnál alacsonyabb infláció a költségvetési hiány megugrásán keresztül okoz fejtörést, addig nálunk a tervezettnél nagyobb áremelkedés (váratlannak azért ne nevezzük) többletbevételhez juttatja az államkasszát. Ha ezt a többletbevételt a kormány nem költené el, akkor akár egy burkolt restriktív fiskális politika tudatos megkomponálásáról is beszélhetnénk, ami legalábbis ellenpontozhatná az alig csökkenő inflációt. A mostani kormány azonban a többletbevételt meglehetősen nagyvonalúan, sokszor megkérdőjelezhető célokra költi el. Ilyen hozzáállással viszont ez a probléma rövid távon várhatóan nem oldódik meg.
Amint az előbbi példákból látszik, ahány ország, annyi megoldás. Általános gazdaságpolitikai receptet igen nehéz találni a piacgazdasági átalakulásra, hiszen minden módszernek megvan a maga előnye és hátránya is, és ezeket kell az adott körülményekhez képest optimalizálni (ettől szép tudomány a közgazdaságtan). Ha mégis tanulságokat kellene megfogalmazni, az minden bizonnyal az lehet, hogy érdemes mielőbb és késlekedés nélkül bekapcsolódni a fejlett világ vérkeringésébe, hogy a sokszor fájdalmas, de végül elkerülhetetlen reformok után minél hamarabb részesülni lehessen az élenjárók jólétéből. Garancia persze ekkor sincs semmire: rossz intézkedésekkel bármikor le lehet térni a jó pályáról.