Hátrányos lehet a dollár átvétele

A dollár külföldön törvényes fizetőeszközként való alkalmazását elősegítő törvényjavaslat benyújtására készül Connie Mack amerikai szenátor, és az Executive Digest (a PricewaterhouseCoopers kiadványa) október havi számában kifejtette ennek előnyeit a külföldi ország és az Egyesült Államok szempontjából (VG, 2000. november 10.). A szenátor szerint a "dollarizálás" nem csodaszer minden fejlődő ország számára, de az infláció és a kamatláb az alacsony amerikai színvonal közelébe süllyedhet. Csökkennének a tranzakciós költségek is, ami növeli a kereskedelmet és a külföldi tőke beáramlását. A hazai monetáris politika azonban nem reagálhat a belföldi gazdaság eseményeire. Egy ország valutájának merev hozzákapcsolása (leiterjakabbal "valutatanács") a dollárhoz sohasem hiteles eléggé, ezért a külföldi hitelezők nagyobb kockázati prémiummal számítják a kamatot.
Más a véleménye a "dollarizálásról" John Hawksworthnek, a PricewaterhouseCooper londoni irodája makroökonómiai csoportja vezetőjének, és nézetét cége kiadványában fejti ki. Szerinte három alapvető közgazdasági érv szól a dollarizálás ellen, továbbá politikai hátrány a nemzeti szuverenitás sérülésének szimbolikus jelentősége. Az első közgazdasági érv: a kincstár hasznának a pénzkibocsátással járó "bevétele" elvész. Ez a haszon (lucrum camarae, seigniorage) abból származik, hogy a kibocsátott bankjegyek és érmék kamatmentes hitelt jelentenek az állam számára. E hasznot növeli is az infláció, vagyis a pénz értékének csökkenése. Argentína számára például a veszteség a pezó dollárhoz kötéséből évi 780 millió dollár, a GDP 2 százaléka. Az ECB e jövedelméből juttat az euróhoz csatlakozó dél-európai országok számára. Mack törvényjavaslatában is szó van arról, hogy a Fed a becsült seigniorage 85 százalékát átadja a dollárt bevezető országoknak. A vitairat szerzője azonban úgy véli, nehézséget okozna a külföldön adott időben forgalomban lévő dollár mennyiségének megállapítása. Az európai példa azonban azt mutatja, a feladat nem megoldhatatlan.
A második probléma az, hogy a nemzeti bank nem tölthetné be a "végső esetben hitelező" szerepét. Az euróval kapcsolatban ez a probléma nem vetődik fel, mert ott van az ECB, az Európai Központi Bank. Mack szenátor a nemzetközi bankokat javasolja e feladatra. Ez nem mindig lehetséges, politikai problémát okozhat, hogy az ország ki volna szolgáltatva válság esetén a külföldi bankároknak. (Bár igaz, egyes fejlődő országok ténylegesen már ki vannak szolgáltatva az IMF-nek.)
A harmadik problémát a független monetáris politika lehetőségének elvesztése okozná. A dollárt bevezető országok nem számíthatnának arra, hogy a Fed figyelembe vegye sajátos belső gazdasági helyzetüket az irányadó kamatláb meghatározásánál. Ez az érv nem vonatkozik az olyan országokra, amelyek már mereven a dollárhoz kötötték valutájukat, mint például Argentína vagy Hongkong. De érvényes minden országra, amely többé-kevésbé szabadon lebegő valutáját dollarizálja.
A PricewaterhouseCoopers londoni irodája számításokat végzett ír adatokkal. Írország az egész euróövezet GDP-jének 2 százalékát adja, ezért nincs hatással gazdasága az ECB kamatlábaira. 2000. október közepén a hivatalos eurókamatláb 4,75 százalék volt, szemben az amerikai 6,5-del. Ez a különbség a nagy európai országok közül Német- és Olaszország konjunktúrájának gyengeségét tükrözi. Írország azonban igen eleven konjunktúrának örvendhet (10 százalékos az éves növekedés), viszont az infláció augusztusban 6 százalékos volt az eurótérség 2,3 százalékával szemben. Ebből a cég 9 százalékos kamatlábat tartana indokoltnak. A jelenlegi kamatláb a bérinfláció továbbbi fokozódását okozhatja, ami rontja a versenyképességet.
Az euró gyengesége növeli az írek gondjait. Latin-Amerikában azonban a változó inflációs ütemek, az időszakonként kitörő valutaválságok és adósság-visszafizetési nehézségek miatt a dollár bevezetése sokkal inkább hasznos lenne. A dollarizálással együtt azonban általánosabb gazdasági reformokat is végre kellene hajtani. Reform helyett dollarizálni kiábrándító eredményre vezetne.