Az adatok feldolgozása során a kutatók igen sok szempontot tekintettek át. A szöveges elemzésben megfogalmazott legfontosabb tendenciák mellett a táblázatokból a regionális és az iskolai végzettség szerinti arányok, eltérések is megismerhetők – megbízható pontossággal – a magyar lakosság egészére.
>> Milyen legyen
az egészségügy reformja?
A felmérés eredményei zömében megegyeznek a pártok programjaiból levezethető főbb következtetésekkel, ugyanakkor szembetűnő a végrehajtás módjában jelentkező véleménykülönbség.
A lakosság egyöntetű véleménye, hogy halaszthatatlan az egészségügy sürgős és gyökeres rendbetétele. A megoldás módjában azonban a különböző társadalmi rétegek között érdemi és hangsúlybeli különbség is megfigyelhető.
Az egészségügy reformjának szükségessége már a rendszerváltás előtt is kiemelt téma volt, a problémák azonban korántsem voltak olyan súlyosak, mint most, csaknem másfél évtizeddel később. A közel egy évtizedes gazdasági visszaesés szűkítette a forrásokat, a gyógyszerárak és a gyógyászati eszközök árának dinamikus emelkedése tovább élezte az amúgy sem könnyű helyzetet. Az egészségügy problémáinak megoldását az elmúlt kormányok maguk előtt görgették, átfogó, koncepcionális terv nem készült, miközben a kialakult állapot szinte tarthatatlanná vált. Mára talán egyetlen olyan társadalmi-gazdasági kérdésben sem alakult ki olyan magas szintű egyetértés, mint az egészségügy rendbetételében.
Ez egyébként a kormánypár-
tok megkülönböztetett súlyú vállalása volt, mert számukra is világossá lett, hogy ma már az érdemi lépések elmulasztása az ágazatra, a kormányra és az országra nézve egyaránt drámai következményekkel járna.
A szakma súlyos etikai gondja a hálapénz, amelyre rövid távon nem látszik megoldás. Ahogy ennek rendszere is hoszszabb idő alatt alakult ki, úgy a négy évtizednyi beidegződés megszűnéséhez is sokéves kormányzati munkára, a társadalom etikai felemelkedésére lesz szükség.
A gazdaságilag aktív háztartások véleménye szerint az egészségügy reformja során a kórházak felszereltségének javítására kellene több állami forrást biztosítani. Az ötfokú skálán ez a terület 4,7-et ért el, és ráadásul szinte elsöprő többség, a háztartások 76 százaléka tartotta kiemelten fontosnak az elmaradások pótlását. Magas volt az aránya azoknak, akik egyetértettek a pluszforrások bevonásával és szorgalmazták ezt, valamint az egészségügyben dolgozók bérének emelését és a gyógyszerek ártámogatásának növelését is. Mindkét terület 4,3-es értéket kapott, a megkérdezettek több mint fele tartotta kiemelten fontosnak e teendőket. Átlagosan kissé kevésbé tartják fontosnak a kórházak fizikai állagának (4,2) és a járóbeteg-szolgáltatás gépi ellátottságának (4,1) javítását. Mind a négy felsorolt tényező jóval lényegesebbnek bizonyult azonban, mint a háziorvosok számának növelése, állami többletforrások segítségével. Ez utóbbi tényező átlagos fontossága gyengén közepes, az együttható értéke 2,6.
A háztartások többsége meglehetősen szkeptikus a hálapénz megszüntetésének lehetőségét illetően. A kérdezettek – de vélhetően az ország felnőtt lakosságának mintegy 80 százaléka is – úgy véli, a hálapénz akkor sem szűnne meg, ha rendeznék a kereseteket az egészségügyben. A hálapénz megszüntetését a mintában szereplő háztartásoknak mindössze 18 százaléka vélte lehetségesnek.
Azzal a kijelentéssel, hogy azért nem fog megszűnni a hálapénz, mert nem tudják a jövedelmeket olyan mértékben emelni, hogy az orvosoknak és nővéreknek ne lenne szükségük rá a megélhetéshez, a hálapénz fennmaradását vélelmező – a teljes minta négyötödét kitevő – kérdezetteknek csak mintegy 30 százaléka értett egyet. A 70 százalékot képviselő többségnek más volt a véleménye.
A mintában szereplők sokkal lényegesebbnek tartották a megszokást: 88 százalékuk szerint a páciensek továbbra is fognak pénzt adni az orvosoknak és a nővéreknek. A hálapénz további fennmaradását valószínűsítők mindössze 11 százaléka fejezte ki egyet nem értését ezzel az érvvel kapcsolatban.
A két érv persze egyáltalán nem zárja ki egymást, a megkérdezettek 23 százaléka szerint mindkét tényező közrejátszik a hálapénz fennmaradásában.
A hálapénz fennmaradását prognosztizálók egynegyede az előbbi két tényezőn kívül egyebeket is említett. Legtöbbjük szerint az a legfőbb ok, hogy az egészségügyben dolgozók elvárják (37 százalék), vagy legalábbis elfogadják azt (4 százalék). Ugyancsak sokan hivatkoztak ennek a viszonynak a másik oldalára: a vélt vagy valós kiszolgáltatottság készteti a betegeket, illetve rokonaikat, hogy a jobb ellátás reményében hálapénzt adjanak (31 százalék). Az egyéb okokat sorolók 11 százaléka a megszokást említette. Így az ő “redundáns” válaszaik csak megerősítik azt a megállapítást, amely szerint a hálapénz fennmaradásának legfőbb oka a megszokás. Meglehetősen kevesen, a lakosság 5 százaléka vélte úgy, hogy a hálapénz valóban a hála természetes kifejezése.
>> Oktatás:
szélsőséges vélemények
Az oktatás – az egészségügyhöz hasonlóan – össztársadalmi érdeklődést vált ki. A probléma megoldása kevésbé költségigényes, s a rendszerváltást követően a reformok is megkezdődtek. Sikereket értek el a kormányok az oktatási rendszer egységes és átjárható struktúrájának kialakításában és a nemzeti kerettanterv kidolgozásában s meghonosításában. Az iskolák száma ma több mint elégséges, s fejlesztésük is folyamatos volt, ami még a meglévő hiányosságok mellett is igaz.
Nem oldódott meg azonban a pedagógusok bérezésének kérdése, amellyel szorosan összefügg a pedagógusok hiányos felkészültsége, az évtizedek alatt kialakult kontraszelekció. Ennek ellenére a pedagógusbérek rendezésében össztársadalmi konszenzus alakult ki, bár az egyetértés motivációs tényezői meglehetősen széles sávban szóródnak. Az új kormány programjában szereplő emelés mértéke megnyugtatóan lezárhatja a témát.
Az oktatás ingyenességét már a rendszerváltás előtt sem lehetett biztosítani, a piaci viszonyok között pedig egyenesen anakronizmussá vált az ingyenes oktatás visszaállítására irányuló törekvés. Ennek ellenére az ezt igénylők tábora ma is népes. Sokat javítottak a helyzeten a nyugat-európai mintára bevezetett ösztöndíjak és diákhitelek, amelyek fejlesztése, finomítása a szaktárca kiemelt feladata lesz a jövőben is.
Az aktív háztartások 76 százaléka helyesli az oktatásban dolgozók keresetének jelentős emelését, 22 százalékuk viszont ellenzi azt.
A pedagógusok béremelésének szükségességét tekintve tehát erős konszenzus alakult ki a társadalomban. Ennek indokairól azonban már csak részben egyeznek a vélemények. A béremelést szükségesnek tartók 78 százaléka azzal a kijelentéssel ért egyet, hogy a minimálbérek emelése nagyon összeszűkítette a képzettség nélküli és a szakképzett munkavállalók közötti különbségeket.
Ennél valamivel kevesebben (64 százalék) fogadták el érvként azt, hogy az oktatók keresetei indokolatlanul alacsonyak. Még ennél is kevesebben (46 százalék) értettek egyet azzal a megállapítással: csak így képzelhető el, hogy a pedagógusok valóban nevelőmunkát is végezzenek.
A felsőoktatásban tanuló diákok számára nyújtott ösztöndíj szükséges mértékét illetően rendkívül szélsőséges véleménykülönbségek figyelhetők meg. Vannak olyan háztartások, amelyek szerint a hozzájuk hasonló jövedelmi szinten lévő családoknak már ötezer forint is segítséget jelentene, míg mások szerint ehhez kétszázezer forintra lenne szükség. Nem mindenki mondott azonban konkrét összeget, 1-1 százalékban a minimálbérhez kötnék az ösztöndíjakat. Olyanok is vannak, akik eltörölnék az ösztöndíjrendszert, a felsőoktatás ingyenessé tételével egyidejűleg.
A megkérdezett háztartások 12 százalékában van felsőfokú tanulmányokat folytató fiatal. Jellemző ezekre a háztartásokra, hogy megfelelő ösztöndíjként az átlagosnál alacsonyabb summákat említettek. Miközben a kérdezettek átlagosan 37 600 forint körüli összeget tartanak érdemi segítségnek, a közvetlenül érintettek már 30 000 forinttal valamivel kevesebbel is elégedettek lennének.
Alapvetően konszenzus van a diákhitel fenntartásának szükségességét illetően, a kérdezettek 74 százaléka helyesli azt. Ellenkező véleményen 17 százalékuk van, 9 százalék bizonytalan.
Ha csak a közvetlenül érintettek véleményét vizsgáljuk, vagyis azokét, akiknek háztartásában jelenleg is van a felsőoktatásban tanuló fiatal, akkor még nagyobb fokú támogatást tapasztalunk. Ebben a körben a kérdezettek 82 százaléka egyetért a diákhitel fenntartásával, és csak 12 százaléka ellenzi azt (6 százalék bizonytalan).
>> Az állami kiadások
csökkentése
Az elmúlt négy évben régen látott magasságokba szökött állami kiadások, valamint az állami és pártirányítás legmagasabb szintjén felbukkanó, nyílt és leleplezett korrupció a kormánypártok választási programjának szerves része volt. Ez a jelenség a lakosságot is erősen irritálta. Az adófizetők pénzén rendezett nagy összegű és szinte folyamatos rendezvények jogos felháborodást és elégedetlenséget váltottak ki az emberek jelentős részében. E kiadások leépítése, elviselhető határok közé szorítása jelentősen növelné az új kormány iránti bizalmat, szimpátiát – jegyzik meg a kutatók. Emellett mindez a költségvetési egyensúly helyreállításában is segítene.
Az állami kiadások potenciális célterületeire szinte minden megkérdezettnek voltak javaslatai, s a csökkentésre a megkérdezettek közel háromnegyedének volt ötlete. (Az említett területek kategorizálása egyébként a felmérés készítőinek meglátása szerint meglehetősen nehéz. Egy-egy válasz több kategóriába is kerülhetett volna, például “a parlamenti képviselők magáncélú külföldi útjai” a külföldi utak mellett a képviselők juttatásai, vagy akár a korrupció, netán a reprezentációs kiadások között is helyet kaphattak volna. Mindez azonban nem érinti lényegesen az egyes területek relatív, egymáshoz viszonyított súlyát.)
A lakosság relatív többsége azokat a kiadásokat csökkentené, amelyeket luxusnak, feleslegesnek, illetve a tágan értelmezett politikai elit indokolatlan jutalmazásának tart. Így a legtöbben a reprezentáció (26 százalék) és az attól nehezen elkülöníthető politikai pr (19 százalék) területén faragnának le az állami kiadásokból. E területekhez tartoznak a különböző állami ünnepségek és azok kellékei (például a tűzijáték), a protokolláris kiadások, a szimbolikus jelentést hordozó események, rendezvények (például a korona “meghajókáztatása”), de idesorolhatók a különböző propagandakiadvá-nyok vagy az Országimázs Központ működése is.
A lakosság jelentős részét zavarja a politikusok külföldi utazásainak száma és még inkább költsége (ezt a kérdezettek 10 százaléka említette), vagy éppen a bürokrácia túltengése (11 százalék).
A kérdezettek közel egytizede (8 százaléka) külön kiemelte a kormánytagok és a parlamenti képviselők fizetését (néhányan az önkormányzatiakét is) mint olyan területet, amelyen spórolhatna az államkassza.
Ebbe a körbe tartoznak a politikusok egyéb – elsősorban a gépkocsihasználattal összefüggő – juttatásai (5 százalék), de a fölösleges igazgatási “vízfej” megszüntetését a parlament méretének vagy éppen a minisztériumok számának csökkentésével elérni kívánók válaszai is (3 százalék). A politikai (és gazdasági) elittel szembeni bizalmatlanság érhető tetten azok válaszaiban is, akik a korrupció megszüntetésében, a közbeszerzések, pályázatok ellenőrzésében látnak kiutat az állam pazarló költekezéséből (5 százalék).
Említésre méltó azok aránya, akik a honvédségre, a sportra és a pártokra költött összeget találják túlzottnak (4-4 százalék). Ugyanennyien vannak azok is, akik az állam szociális szerepvállalását tartják soknak, vagy nem megfelelően szabályozottnak. Egyéb területeket ennél kevesebben említettek, sokat pedig csak egy-két válaszadó sorolt fel.
>> Új koncepció
a családtámogatásban
A kutatás nagyrészt a családok kormányzati támogatásával kapcsolatos lakossági elképzeléseket vizsgálta az aktív háztartások körében. Azt is megkérdezték, milyen egyéb intézkedéseket tartanának szükségesnek a válaszadók a családok helyzetének javítására. A kapott feleletek jelentős része csak megerősíti a korábban leírtakat, miszerint erős az igény a gyermekekkel kapcsolatos támogatások emelésére, az oktatás költségeinek csökkentésére, vagy éppen a lakáshoz jutási lehetőségek növelésére.
A megkérdezettek négyötö-dének volt valamilyen elképzelése arról, hogy milyen intézkedésekkel támogathatná a kormány a családokat. A legtöbb válasz nem tartalmaz érdemi újdonságot a korábban leírtakhoz képest. A konkrétan tárgyalt igények után itt fogalmazódtak meg a lakosság nagy hányadát izgató egzisztenciális kérdések, nevezetesen a tisztes megélhetést biztosító bérek, a jelenleginél biztosabb létalapot nyújtó foglalkoztatás (a munkanélküliség mérséklése), a lakáshoz jutás könnyítése, s ismét felbukkant a gyerekek ingyenes iskoláztatásának lehetősége, vélhetően a szerényebb jövedelműek körében. A választ adók 14 százaléka a bérszínvonal javítását jelölte meg központi feladatként, s hasonló arányt képviseltek a biztosabb munkahelyet igénylő lakosok.
Sokan külön kiemelték, hogy új munkahelyekre elsősorban az ország keleti részében, illetve a falvakban lenne szükség. A családalapítás egyik nélkülözhetetlen, ám a jelenlegi körülmények között sokak számára elérhetetlen eleme az önálló lakás vagy ház megvásárlása, felépítése. A válaszadók 12 százaléka a lakástámogatások növelését, illetve a lakáshitelek kedvezőbbé, de még inkább elérhetőbbé tételét említette (például: ne legyen szükséges a hiteligényléshez önrész felmutatása). E három terület valamelyikét sorolta fel az érdemi válaszadók fele, az összes megkérdezett 40 százaléka.
Mindez arra utal, hogy a felmérésben részt vevők jelentős része nem vár más segítséget az államtól, mint hogy biztosítson számára olyan munkalehetőséget, amellyel képes eltartani a családját, és hogy a rendkívül költségigényes lakásvásárlásnál nyújtson – akár hitel formájában is – reálisan igénybe vehető támogatást saját maga, illetve gyermekei számára.
Minden más területet jóval kevesebben említettek. A listából érdemes még kiemelni a gyermekekkel kapcsolatos közvetlen állami támogatások (gyes, gyed, családi pótlék) iránti igényt (összesen 7 százalék), továbbá azt az elvárást, hogy az oktatás “valóban” legyen ingyenes, de legalábbis a jelenleginél kevesebbe kerüljön (5 százalék).
