Felmerült kormányzati körökben, hogy hazánk hosszú távú stratégiai céljai közül nem hiányozhat a biotechnológiai ipar húzóágazattá fejlesztése. A gondolatot támogatva érdemes volna néhány szempontot elemezni, mielőtt ilyen horderejű lépésre szánnánk magunkat. Az alábbiakban egy gyakorló "kutató" szempontjából kísérlem meg elemezni a gondolatkört, rávilágítva azokra a problémákra, amelyek megoldása nélkül a hazai biotechnológiai ipar kifejlesztése bizonytalan alapokra történik.

A biotechnológia valóban a fejlett gazdaságok egyik húzóágazata lett, fej fej mellett haladva az informatikával. Ezen belül is az orvostudományi biotechnológia fejlődik talán a legdinamikusabban. Ebből a szempontból tehát a kormányzati cél üdvözlendő. Ugyanakkor látni kell, hogy más országokban a biotechipar milyen termőtalajon növekszik/burjánzik. Egyik éltető eleme az igen magas szintű és folyamatosan fejlődő alapkutatás, a másik az a gazdasági környezet, amelyben a pénzügyi források mellett a gazdaság szívóhatása is érvényesül (gyógyszer- és egészségipar).

Évtizedes küzdelmet folytatnak a hazai alapkutatás és az abban érintett kutatók azért, hogy támogatottságuk legalább ne csökkenjen, vagy ne adj isten még növekedjen is. Hazánk a kutatás-fejlesztési ráfordításokat tekintve az európai átlagtól messze elmaradva a sereghajtók között kullog. Ez a tény figyelmeztető kell legyen az új kormányzati stratégia kialakításakor. A hazai orvosbiológiai kutatások az államilag finanszírozott alapkutatásokra épülnek, amelyeket döntően az OTKA, kisebb részben az MTA, az egészségügyi kormányzat és újabban az NKTH is finanszíroz. Ebből a szempontból helyzetünk nagyon hasonlít a biotechnológiai ipar vezető nagyhatalmaihoz (amelyek nem egészen azonosak az ún. ipari nagyhatalmakkal, például Svéd- vagy Finnország).

Az egyetlen "apró" különbség az, hogy az egy kutatási projektre eső forrás durván egyötödetizede az európai átlagnak.

A biotechnológiában érdekelt, ilyen jellegű kutatásokat támogató legnagyobb gyógyszeripari/biotechnológiai cégek a közhiedelemmel ellentétben jelen vannak hazánkban is, azonban jellemzően (ez idáig legalábbis) nem mint kutatásfinanszírozók.

Az első probléma: a jelenlegi szűk források mentén őrzendő-e tovább a követő kutatás vagy koncentráljunk inkább a nemzetközileg kompetitív alapkutatásokra. Orvosbiológiai kutatásaink fő mérőszáma a finanszírozó és a munkáltató részéről a nemzetközi publikáció, illetve annak kiválósága (hogy milyen magas színvonalú lapban jelenik meg). Azonban k+f szempontból ezzel egyenlő értékű kellene legyen az igazi originális megfigyelésekre alapított szabadalom is. A második, és az egész k+f folyamat szempontjából meghatározó jelentőségű probléma azonban ekkor jelentkezik: az alapkutatásokat finanszírozó és az azt végző kutató ma nemigen érdekelt a szabadalmi oltalom létrehozásában. A kutatónak csak szellemi tőkéje van, valós forrása nincs a szabadalmaztatásra, a kutatást finanszírozó pedig igen alacsony szinten támogatja a kutatást, s ebből lehetetlen a szabadalmat (is) finanszírozni, és nem is igényli, hisz a bírálati szempontjai között elsikkad ez a szempont. Így aztán a GDP-ből nagy nehezen kiizzadott kevéske alapkutatási forrásból létrehozott, nemzetközileg is originális kutatási eredmény a nemzetközi tudományt és a biotechipart szolgálja, de nem lesz alapja egy gazdasági haszonnal (is) kecsegtető hazai k+f-folyamatnak.

Márpedig biotechnológiai ipar csak nemzetközi szabadalmakkal védett szellemi termékekre épülhet. Enélkül a születendő biotechnológiai iparunk beszállítója/"csicskása" tud csak lenni a "nagyobb halaknak". Valószínűleg ez a felismerés vezette a kormányzatot, amikor elkészítette a kutatóhelyek szellemitulajdon-kezelési módszertani iránymutatását, arra ösztökélve azokat, hogy a kérdést jogilag rendezzék. Ugyanakkor a probléma ennél mélyebb, mert azonnal felmerül a kérdés, hogy ki és hogyan finanszírozza ezeket a szabadalmakat. (Az összehasonlítás miatt látható az alábbi ábrán néhány nagy, hazánkban is jelen lévő - részben vagy egészben - biotechnológiai termékportfóliójú cég piaci értéke.)

Látható, hogy ezeknek a cégeknek k+f-re (tehát részben/egészben biotechnológiai kutatásokra) fordítható forrásaival aligha versenyezhet egy a magyar költségvetésből finanszírozott kutatóintézet. A hazai alapkutatás egy része ennek ellenére igazi originális, nemzetközileg is versenyképes kutatás, míg másik része ún. követő kutatás, amelynek lehet szerepe az oktatásban és technológiai transzferben, de k+f szempontból csekély az értéke. Itt kell megjegyeznünk, hogy nemzetközileg a biotechnológiai kutatások financiális alapját mintegy 85 százalékban a gyógyszeripar biztosítja, és csak a maradék, mintegy 15 százaléknyi forrás származik egyetemi, állami vagy alapítványi pénzekből. Külföldön általában a munkáltató és a munkavállaló kutató közösen kezdeményezi, a finanszírozásban is közösködnek, illetve a tulajdonban is.

Itthon a kutatónak nincs erre pénze, ő csak a tulajdoni hányadával szállhat be. Tőkéje a kutatást finanszírozónak sincs, így ki lehet az a bűvös tőkéstárs? Úgy gondolom, hogy ha nincsen (még) hazai biotechcég szabad tőkével, akkor csak az állam lehet - például az MFB -, amely ennek fejében tulajdoni hányadot szerezne, amit vagy átruház magára az alapkutatást finanszírozóra (MTA, OTKA), vagy maga próbálja meg kikényszeríteni befektetett tőkéje hasznosulását valamilyen szinten. Természetesen a tőkebefektető lehetne a munkáltató is (egyetem vagy MTA), ha lenne erre forrása. De ritka kivételektől eltekintve ezeknek nincs tőkéjük, tehát be kell vonnia bankot vagy kockázati tőkét, tehát újra az MFB kerül a látótérbe.

Ezzel kapcsolatban azért érdemes felhívni a figyelmet egy dologra. Európában egyedülálló módon az állami kutatási forrásokba beleszámítják a közterhek értékét is. Bárhol máshol a világon az államilag finanszírozott kutatás úgy működik, hogy az állami grantok mellé a kutatást végző intézmény egyúttal megkapja az arra vonatkozó közterheket is. Hogy mennyire így van ez, azt jól tudják az uniós grantokat elnyertek is, hiszen azokból egyszerűen tilos közterheket finanszírozni... A kutatási források közterhesítése (gyakorlatilag devalválása) két lépcsőben történt: 1995/96-ban, amikor áfaköteles lett az állami megbízásból folytatott kutatás, és az uniós csatlakozáskor (amikor az ún. Lake Success-i egyezmény hatályát veszítve az importkutatási eszközök, nagyértékű berendezések beszerzése is vám- és áfaköteles lett. Ebből az is következik, hogy a hazai k+f kiadások összegében az állami közterhek értéke is szerepel, holott azzal csökkenteni kellene ezeket. Itt volna az ideje ennek az anomáliának a megszüntetésére, és az így keletkező kutatási források képezhetnék a szabadalmi oltalom egyik forrásalapját.

Csak a már létrejött, elsősorban nemzetközi (európai vagy EU+USA) szabadalomra lehet ezután szervezni vállalkozást, vagy azt eladni a kisszámú hazai biotechcégnek, vagy lehet nekivágni a továbbfejlesztéshez magának a kutatóhelynek. A grantrendszer innen már kezd kiépülni, az NKTH és a gvop tulajdonképpen a további fejlesztéshez szükséges minimális forrásokat, ha szűkösen is, de biztosíthatja.

Végül egy utolsó kérdés: hol keletkezhetnek az új hazai biotechcégek? A világon mindenütt az orvosbiológia területén működő biotechvállalkozások az egyetemek, állami kutatóintézetek, illetve a gyógyszeripar közvetlen közelébe települtek, mert itt van a szellemi és infrastrukturális bázis, itt van a képzett munkaerő (PhD-hallgatók) stb. Ezért egy kicsit furcsa elképzelés lenne, ha hazánkban egyetemtől, kutatóintézetektől távoli "művészetek völgyeiben" próbálnánk megtelepíteni a hazai biotechnológiai ipart, ahogy erre vonatkozóan halhattunk már elképzeléseket.