Felmerült kormányzati körökben, hogy hazánk hosszú távú stratégiai céljai közül nem hiányozhat a biotechnológiai ipar húzóágazattá fejlesztése. A gondolatot támogatva érdemes volna néhány szempontot elemezni, mielőtt ilyen horderejű lépésre szánnánk magunkat. Az alábbiakban egy gyakorló "kutató" szempontjából kísérlem meg elemezni a gondolatkört, rávilágítva azokra a problémákra, amelyek megoldása nélkül a hazai biotechnológiai ipar kifejlesztése bizonytalan alapokra történik.
A biotechnológia valóban a fejlett gazdaságok egyik húzóágazata lett, fej fej mellett haladva az informatikával. Ezen belül is az orvostudományi biotechnológia fejlődik talán a legdinamikusabban. Ebből a szempontból tehát a kormányzati cél üdvözlendő. Ugyanakkor látni kell, hogy más országokban a biotechipar milyen termőtalajon növekszik/burjánzik. Egyik éltető eleme az igen magas szintű és folyamatosan fejlődő alapkutatás, a másik az a gazdasági környezet, amelyben a pénzügyi források mellett a gazdaság szívóhatása is érvényesül (gyógyszer- és egészségipar).
Évtizedes küzdelmet folytatnak a hazai alapkutatás és az abban érintett kutatók azért, hogy támogatottságuk legalább ne csökkenjen, vagy ne adj isten még növekedjen is. Hazánk a kutatás-fejlesztési ráfordításokat tekintve az európai átlagtól messze elmaradva a sereghajtók között kullog. Ez a tény figyelmeztető kell legyen az új kormányzati stratégia kialakításakor. A hazai orvosbiológiai kutatások az államilag finanszírozott alapkutatásokra épülnek, amelyeket döntően az OTKA, kisebb részben az MTA, az egészségügyi kormányzat és újabban az NKTH is finanszíroz. Ebből a szempontból helyzetünk nagyon hasonlít a biotechnológiai ipar vezető nagyhatalmaihoz (amelyek nem egészen azonosak az ún. ipari nagyhatalmakkal, például Svéd- vagy Finnország).
Az egyetlen "apró" különbség az, hogy az egy kutatási projektre eső forrás durván egyötödetizede az európai átlagnak.
A biotechnológiában érdekelt, ilyen jellegű kutatásokat támogató legnagyobb gyógyszeripari/biotechnológiai cégek a közhiedelemmel ellentétben jelen vannak hazánkban is, azonban jellemzően (ez idáig legalábbis) nem mint kutatásfinanszírozók.
Az első probléma: a jelenlegi szűk források mentén őrzendő-e tovább a követő kutatás vagy koncentráljunk inkább a nemzetközileg kompetitív alapkutatásokra. Orvosbiológiai kutatásaink fő mérőszáma a finanszírozó és a munkáltató részéről a nemzetközi publikáció, illetve annak kiválósága (hogy milyen magas színvonalú lapban jelenik meg). Azonban k+f szempontból ezzel egyenlő értékű kellene legyen az igazi originális megfigyelésekre alapított szabadalom is. A második, és az egész k+f folyamat szempontjából meghatározó jelentőségű probléma azonban ekkor jelentkezik: az alapkutatásokat finanszírozó és az azt végző kutató ma nemigen érdekelt a szabadalmi oltalom létrehozásában. A kutatónak csak szellemi tőkéje van, valós forrása nincs a szabadalmaztatásra, a kutatást finanszírozó pedig igen alacsony szinten támogatja a kutatást, s ebből lehetetlen a szabadalmat (is) finanszírozni, és nem is igényli, hisz a bírálati szempontjai között elsikkad ez a szempont. Így aztán a GDP-ből nagy nehezen kiizzadott kevéske alapkutatási forrásból létrehozott, nemzetközileg is originális kutatási eredmény a nemzetközi tudományt és a biotechipart szolgálja, de nem lesz alapja egy gazdasági haszonnal (is) kecsegtető hazai k+f-folyamatnak.
Márpedig biotechnológiai ipar csak nemzetközi szabadalmakkal védett szellemi termékekre épülhet. Enélkül a születendő biotechnológiai iparunk beszállítója/"csicskása" tud csak lenni a "nagyobb halaknak". Valószínűleg ez a felismerés vezette a kormányzatot, amikor elkészítette a kutatóhelyek szellemitulajdon-kezelési módszertani iránymutatását, arra ösztökélve azokat, hogy a kérdést jogilag rendezzék. Ugyanakkor a probléma ennél mélyebb, mert azonnal felmerül a kérdés, hogy ki és hogyan finanszírozza ezeket a szabadalmakat. (Az összehasonlítás miatt látható az alábbi ábrán néhány nagy, hazánkban is jelen lévő - részben vagy egészben - biotechnológiai termékportfóliójú cég piaci értéke.)
Látható, hogy ezeknek a cégeknek k+f-re (tehát részben/egészben biotechnológiai kutatásokra) fordítható forrásaival aligha versenyezhet egy a magyar költségvetésből finanszírozott kutatóintézet. A hazai alapkutatás egy része ennek ellenére igazi originális, nemzetközileg is versenyképes kutatás, míg másik része ún. követő kutatás, amelynek lehet szerepe az oktatásban és technológiai transzferben, de k+f szempontból csekély az értéke. Itt kell megjegyeznünk, hogy nemzetközileg a biotechnológiai kutatások financiális alapját mintegy 85 százalékban a gyógyszeripar biztosítja, és csak a maradék, mintegy 15 százaléknyi forrás származik egyetemi, állami vagy alapítványi pénzekből. Külföldön általában a munkáltató és a munkavállaló kutató közösen kezdeményezi, a finanszírozásban is közösködnek, illetve a tulajdonban is.
Itthon a kutatónak nincs erre pénze, ő csak a tulajdoni hányadával szállhat be. Tőkéje a kutatást finanszírozónak sincs, így ki lehet az a bűvös tőkéstárs? Úgy gondolom, hogy ha nincsen (még) hazai biotechcég szabad tőkével, akkor csak az állam lehet - például az MFB -, amely ennek fejében tulajdoni hányadot szerezne, amit vagy átruház magára az alapkutatást finanszírozóra (MTA, OTKA), vagy maga próbálja meg kikényszeríteni befektetett tőkéje hasznosulását valamilyen szinten. Természetesen a tőkebefektető lehetne a munkáltató is (egyetem vagy MTA), ha lenne erre forrása. De ritka kivételektől eltekintve ezeknek nincs tőkéjük, tehát be kell vonnia bankot vagy kockázati tőkét, tehát újra az MFB kerül a látótérbe.
Ezzel kapcsolatban azért érdemes felhívni a figyelmet egy dologra. Európában egyedülálló módon az állami kutatási forrásokba beleszámítják a közterhek értékét is. Bárhol máshol a világon az államilag finanszírozott kutatás úgy működik, hogy az állami grantok mellé a kutatást végző intézmény egyúttal megkapja az arra vonatkozó közterheket is. Hogy mennyire így van ez, azt jól tudják az uniós grantokat elnyertek is, hiszen azokból egyszerűen tilos közterheket finanszírozni... A kutatási források közterhesítése (gyakorlatilag devalválása) két lépcsőben történt: 1995/96-ban, amikor áfaköteles lett az állami megbízásból folytatott kutatás, és az uniós csatlakozáskor (amikor az ún. Lake Success-i egyezmény hatályát veszítve az importkutatási eszközök, nagyértékű berendezések beszerzése is vám- és áfaköteles lett. Ebből az is következik, hogy a hazai k+f kiadások összegében az állami közterhek értéke is szerepel, holott azzal csökkenteni kellene ezeket. Itt volna az ideje ennek az anomáliának a megszüntetésére, és az így keletkező kutatási források képezhetnék a szabadalmi oltalom egyik forrásalapját.
Csak a már létrejött, elsősorban nemzetközi (európai vagy EU+USA) szabadalomra lehet ezután szervezni vállalkozást, vagy azt eladni a kisszámú hazai biotechcégnek, vagy lehet nekivágni a továbbfejlesztéshez magának a kutatóhelynek. A grantrendszer innen már kezd kiépülni, az NKTH és a gvop tulajdonképpen a további fejlesztéshez szükséges minimális forrásokat, ha szűkösen is, de biztosíthatja.
Végül egy utolsó kérdés: hol keletkezhetnek az új hazai biotechcégek? A világon mindenütt az orvosbiológia területén működő biotechvállalkozások az egyetemek, állami kutatóintézetek, illetve a gyógyszeripar közvetlen közelébe települtek, mert itt van a szellemi és infrastrukturális bázis, itt van a képzett munkaerő (PhD-hallgatók) stb. Ezért egy kicsit furcsa elképzelés lenne, ha hazánkban egyetemtől, kutatóintézetektől távoli "művészetek völgyeiben" próbálnánk megtelepíteni a hazai biotechnológiai ipart, ahogy erre vonatkozóan halhattunk már elképzeléseket.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.