A török elnök novemberben gazdaságpolitikai fordulatot hirdetett.
Erdogant nagy túlélőnek tartják, aki a kritikus pillanatokban a hatalom kézben tartásáért mindig meghozta a szükséges intézkedéseket.
A mostani felismerés azért tarthatott ilyen sokáig, mert a konfliktus családi drámával forrt össze, hisz 2014 óta Erdogan veje, Berat Albayrak volt az ország legfőbb gazdasági vezetője. A 2010-es évek közepe felé Erdogan környezetéből fokozatosan kiszorultak a hiteles gazdaságpolitikusok, s az elnök inkább a vele egyetértő emberekkel vette körül magát.
A 2016-os puccskísérlet után ez a folyamat felgyorsult, így lett 2018-ban központi figura Albayrakból is.
A helyzet nem volt irigylésre méltó.
A világszerte rekordalacsony inflációs ráták közepette Törökország folyamatosan azzal küszködött, hogy legalább két számjegyű ne legyen a pénzromlási ütem.
A jegybanki függetlenség maradéka az elnöki rendszer centralizációjával párhuzamosan teljesen megszűnt. A jegybank azzal bűvészkedett, hogy a hivatalos alapkamat emelése nélkül hogyan tudna szigorítani valamit a monetáris kondíciókon. 2019-ben aztán az általános globális kamatcsökkentési ciklusból Törökország is kivette a részét.
A devizagyengülést magasabb kamatok hiányában Albayrak utasítására devizapiaci intervencióval próbálta meg visszafogni a jegybank.
2020 végére gyakorlatilag elfogyott a tartalék, közben a líra két év alatt 60 százalékot gyengült.
Erdogan novemberben szánta el magát a teljes fordulatra. Albayrak lemondott, jöttek az új, a piac szemében is hiteles vezetők. Kérdés, hogy mennyire lesz tartós a váltás, hiszen továbbra is minden Erdogantól függ. Érdemes lesz nézni, hogy miként reagál majd a lakosság és a vállalati szektor.
A hiteltelen gazdaságpolitika miatt a megtakarítások évek óta aranyba és külföldi devizába menekülnek.
