A kormányzati, felügyeleti törekvések visszaköszönő varázsigéje az "átláthatóság", azaz a származékos értékpapírok kialakításának, természetének és kereskedelmének átláthatósága. Hogy voltak-e korábban csalások is, azt majd megállapítják a bíróságok, az azonban bizonyos, hogy a származékos termékekért felelős bankok túlnyomó többsége csak azt tette, ami meg volt engedve. Vagyis a mostani világválság sem titokban bontakozott ki: a felügyeletek mindent láthattak, hiszen ők szentesítették a szabályokat.
Kezdetben volt a "keep to maturity at par", vagyis az a könyvelési módszer, amikor a bank, a biztosító, az iparvállalat, a befektetési alap vagy bárki - a követeléseit és tartozásait lejáratig névértéken tartja nyilván. Ez a módszer az eltérő lejáratok miatt elsimítja az esetleges rossz adósok vagy a saját fizetési nehézségek okozta gondokat, viszont profitot sem termel.
A megoldás a "mark to market" (jelöld a piachoz) lett. Ez a könyvelési módszer azt jelenti, hogy a tartozásokat és a követeléseket nem névértéken, hanem meghatározott időnként kiigazítva vagy folyamatosan az aktuális piaci értéken tartják nyilván. Ezt a módszert először a határidős piacok kereskedőinek igénye alakította ki sok évtizeddel ezelőtt, mivel az adósságok mind szélesebb köre vált forgatható piaci termékké, és tudni kellett, mit érnek a portfólióban lévő papírok. Aztán tudni kellett, mit érnek egy-egy időpillanatban teljes befektetési alapok. Aztán az 1980-as években a bankok és a termelő vállalatok is az Egyesült Államokban rájöttek, hogy ez jó módszer, és a "mark to market" könyvelési mód az 1990-es évek elején bekerült a hatályos amerikai könyvelési szabványba (GAAP). És azóta is ott van.
Mire jó a "mark to market" könyvelés egy bank számára? Szinte föl sem lehet sorolni az előnyök sokaságát, feltéve, hogy a piac általában javul. A mérlegben szereplő követelések és tartozások behajtható értéke ugyan nem változik, de ha az adósságpapírok forgalmi értéke nő - akár jóval a behajtható összeg fölé -, akkor ettől a bank mérlegfőösszege nő, a tőkemegfelelési mutatója javul, tartalékok szabadíthatók üzleti célra. Sőt, a felértékelődés az éves profitot is növeli, amitől drágulhatnak a cég részvényei a tőzsdén, könnyebb, olcsóbb lesz a tőkebevonás, miközben a saját tartozásaiért természetesen csak a névérték és a kamatok erejéig felel ténylegesen. Az előnyöket szaporítandó, a bankok és a vállalatok nyilvános piaccal alig vagy egyáltalán nem rendelkező eszközöket is igyekeztek bevonni a piaci értéken nyilvántartható eszközök körébe. Ilyenkor a pénzügyi termék értéke a mérlegbe fölvett "kvázi" piaci értéke "mark to model" módszerű, azaz magas matematikai pénzügyi modellszámítások eredménye. Ez már eleve lehetőséget adott különféle turpisságokra, amilyenbe belebukott, például, a texasi Enron energiavállalat 2001-ben -, de a java még hátravolt, csalás nélkül is.
A piaci értéken nyilvántartott pénzügyi termékek piramisa ugyanis annál ingatagabb, minél nagyobb a származékos termékek - például az Egyesült Államokban az ominózus nem elsőrendű lakossági jelzálogkölcsönök - aránya az alaptermékek állományához képest, illetve minél nagyobb az ilyen származékos termékek aránya egy-egy bank portfóliójában, következésképp a mérlegfőösszegében. Márpedig a mérlegben szereplő súlyukat nemcsak a felgyorsult elszaporodásuk, hanem a tényleges vagy modellezett piaci értékük emelkedése is növeli.
Ezek a - távoli alapügyleteket fedező, kockázatukat szétterítő - pénzügyi konstrukciók robbanásszerűen elszaporodtak, amikor, a 2001. szeptemberi terrortámadások után a megroppant gazdaságot föllendítendő, a Fed 2003-ig 1 százalékra vitte le alapkamatát, és ezért a pénzintézetek elkezdték a jelzálogkölcsönzést az amerikai lakosság körülbelül negyedét kitevő "nem elsőrendű" adósok számára is. A burjánzó származékos konstrukciókat a feltalálók és a kidolgozók, a legnagyobb amerikai befektetési bankok neve fémjelezte, és a befektetők - a többi bank, a biztosítók, a befektetési alapok - vitték, mint a cukrot.
Amikor a "nem elsőrendű" amerikai jelzálogadósok kezdtek nem törleszteni, a piramisjáték összedőlt, körülbelül úgy, mint mikor egy katasztrófa után sok, magát túlvállaló biztosító tönkremegy. Ugyanaz történt, csak fordítva: a "piachoz jelölt" származékos termékek piaci ára lezuhant, következésképp az ezeket birtokló bankok mérlegfőösszege csökkent, tőkemegfelelési mutatójuk romlott, és a profitjuk is apadt, sőt, soknak akár vesztesége lett. Annál nagyobb, minél nagyobb tétre játszottak. Ettől megszűnt közöttük a bizalom, elapadt a rövid lejáratú bankközi hitelpiac, ezért csökkent vagy épp kiszáradt a hosszú lejáratú finanszírozás a vállalatok és a lakosság számára - ez volt már a gazdasági világválság.
A legkínosabb az adófizetők számára az, hogy a mérlegfőösszegük jelentős részét elveszítő bankok igazából nem vesztettek semmit, csakis papíron. A lenullázódott származékos termékek forgalmi értéke ugyanis csak papíron, a piaci értékelés szerint létezett, annak azonban semmi köze a tényleges tartozások nagyságához. A mérlegekből elveszett "nem realizált" értékeket azonban a kormányok kénytelenek voltak valódi pénzzel pótolni a bankoknak, a tartalékokat és a tőkemegfelelési mutatókat a prudenciális működés mértékére emelendő, hogy újra lehessen indítani a normális pénzügyi folyamatok és a gazdaság motorját.
Ennek árát - a megnövekedett államháztartási deficiteket és a megugrott államadósságokat - majd ezután kell törleszteniük az adófizetőknek világszert
